>Eltűnéstől számított első nap<
-Már rég fel kellett volna, hogy ébredjél. -járkáltam idegesen a nappaliban. -Lehet, hogy megöltem? Nem, dehogy is, hiszen lélegzik. -vertem ki gyorsan fejemből a gondolatot.
Már lassan egy napja meg sem mozdult, csak "alszik". Lélegzik, de nem reagál semmire. Tálán még is őrültség, volt elrabolni, de, ha egyszer szeretem, akkor nem engedem el. Leültem szembe a kanapéval és feszülten figyeltem. Most először mozdult meg a keze. Letérdeltem mellé.
-Evy... -simítottam végig arcán. -Evy...
Fogalmam sem volt hogyan fog reagálni a történtekre, de örültem neki, hogy végre ébredezik. Kinyitotta szemét és pislogott párat.
-Te ki vagy? -húzódott hátra ijedtem, de azonnal fejéhez kapott. -Aúú.
Teljesen meglepődtem. Mindenre számítottam, de erre nem.
-Tényleg nem ismersz meg? -kérdeztem.
-Nem. Soha az életben nem láttalak. -mondta őszintén. -Azt viszont tudom, hogy nagyon fáj a fejem.
-Mutasd. -ültem mellé. -Úhh elég nagy púpod nőtt. Gyere teszünk rá valami hideget.
Felállt, de megszédült. Bele karoltam és úgy mentünk ki a konyhába, ahol egy nagy adag jeget tettünk a fejére.
-Köszi. -mosolygott hálásan. -Már csak azt nem tudom, hogy hogyan ütöttem be. Amúgy, hol vagyok? Honnan ismerjük egymást? -nézett körbe.
-Tényleg nem hiszem el, hogy nem emlékszel rám.
-Pedig így van. Az utolsó emlékem, hogy Bellával elutaztunk Jaksonville-be és ennyi, utána képszakadás.
-Mi a fene?! Nem emlékszik semmire, de hát akkor... -mondtam magamba és eszembe jutott egy nagyszerű ötlet. -Akkor rendesen megüthetted a fejed, ugyanis, az már jó pár éve volt. -mondtam, már hangosan. -Hát volt egy kis nézeteltérésünk, megbotlottál és össze találkoztál az asztallal. Még mindig nem hiszem el, hogy nem emlékszel rám. Conor vagyok és már jó pár éve együtt vagyunk. Jelenleg Spanyolországban vagyunk egy kicsit nyaralni és kikapcsolódni. De tényleg nem emlékszel semmire? -még mindig nem hittem el.
-Nem semmire. -mondta derűsen és, mint egy óvodás kezdte hintáztatni a lábait.
-És biztos, hogy jól vagy? -nagyon fura volt a viselkedése.
-Aha, eltekintve attól, hogy a fejemen van egy elég nagy púp, de amúgy prímán. -mosolygott.
>Eltűnéstől számított második nap<
-Wow... -nézegettem a szekrényem. -Ez olyan, mintha a netről rendeltem volna, még a bugyimat is, de nagyon tetszik.
Hülyeségnek fog, hangzani, de a gardróbom akkor, mint egy kisebb szoba. Ezek szerint az elmúlt pár évben ruhamániás lettem.
-Conor? -mentem ki a konyhába.
-Igen?
-Mi nem csak nyaralni jöttünk? -kérdeztem.
-De, miért?
-Akkor miket, hoztam magammal az egész szekrényem?
-Ja... -kicsit nevetni kezdett. -Ez a ház a miénk.
-Áhhh... Jó akkor megnyugodtam. -mentem vissza, hogy az ezernyi ruhám közül felvegyek valamit.
Nagyon élveztem, hogy ennyi ruhám van. Már egy jó ideje válogattam és nézegettem őket, de még mindig, csak a pizsi gyanánt használt póló és rövid nadrág volt rajtam. Feküdtem a kanapén, körülöttem a ruha óceánnal. Csak néztem a plafont és mosolyogtam.
-Egy mázlista vagy tündérem. -mondtam magamba. -Van egy nyaralód Spanyolországba, egy pasid, aki a konyhában csinálja neked a reggelit, van egy rahedli ruhád és tökéletesnek mondható az életed, amit legalábbis tudsz... Ez meg mi? -néztem oldalra, mert megmozdult a sarokban lévő kosár.
Felültem és néztem a kosarat, ami megint megmozdult. Érdeklődve néztem, majd oda mentem. Ahogy közeledtem egyre jobban mocorgott. A kosárra egy vékony takaró volt dobva. Megfogtam a szélét és felhajtottam. Egy aranyos kis kölyök cica dugta ki az orrát.
-Ahhh... -vettem ki és simogatni kezdtem, amitől dorombolt.
>Az eltűnéstől számított harmadik nap<
-És hol lakunk, vagy mit dolgozom, egyáltalán mit csináltam az elmúlt években? -ültünk a strandon.
-Floridában, Jacksonville-ben lakunk, körülbelül egy és fél éve költöztünk össze. Te fotósként dolgozol, én, pedig egy újságnál vagyok főszerkesztő. Az elmúlt pár év körülbelül arról szólt, hogy mind a ketten dolgoztunk, közben a szabadidőnket együtt töltöttük és ennyi. Azért vagyunk most itt, hogy kipihenjük magunkat és egy kicsit kettesben legyünk.
-És mi lett a rádiós munkámmal?
-Nem tudom, arról nem meséltél, mikor megismerkedtünk, olyan ténylegesen, akkor már fotósnak tanultál.
-Bellát ismered?
-Igen, de nem személyesen nem találkoztam még vele. Gyakran mesélsz róla, viszont egy ideje már nem beszéltek. Az okot, ne kérdezd, mert nem tudom.
-Értem. Öhmmm... Nem tudom, hogy megkérdezzem-e mert elég fura, de azt, sem meséltem, vagy említettem, hogy mi lett Edward-del, aki ezek szerint már az exem?
-Hát valójában furcsa, de... -mosolygott. -mondhatnánk, hogy nekem öntötted ki a szíved, mikor szakítottatok, ha jól emlékszem akkor, valami modellel lépett le, vagy...
-Jó... -szakítottam félbe. -ezt inkább hanyagoljuk, asszem ennyi is elég volt. -húztam el kelletlenül a szám.
Egy pár percig csak szótlanul élveztük a napsütést. Aztán azon kaptam magam, hogy a pasim bronzosan csillogó kockás hasát bámulom és szép arcát, közben, pedig azon gondolkozom, hogy mennyire tart előre a kapcsolatunk, bár, mivel, már össze költöztünk elvileg egy és fél éve, most most együtt "nyaralunk", véleményem szerint eléggé sok minden történhetett.
-Szeretnék kipróbálni valamit. -kezdtem.
-És mi lenne az? -nézett rám.
-Csak maradj így légyszi és ne mozdulj. -mondtam.
Kissé bátortalanul közelebb hajoltam hozzá, végig szemébe nézve. Már csak pár centi volt arcunk között. egy pillanatra tétováztam, majd megcsókoltam. Nagyon jó érzés volt, becsuktam szemem és úgy élveztem, ahogyan ajkaink simogatják egymást. Egy ideig, csak ez a megszakíthatatlannak tűnő pillanat volt. Kezét arcomra csúsztatta, de amikor megérintette bőröm egy rövid ki jelenet villant át előttem. Hasonló helyzet, de más valakivel, arcát nem láttam, csak hangját hallottam, ahogyan azt mondja "Szeretlek".
Felpattant szemem és elhúzódtam Conortól.
-Valami gond van? -kérdezte.
-Nem, csak... mindegy nem lényeges. -valamiért jobbnak láttam, ha nem szólok neki.
>Az eltűnéstől számított nyolcadik nap<
Nem tudom, hogy létezik-e olyan, de vízió függő lettem az elmúlt pár napban. Folyamatosan keresem a pillanatokat, helyeket, tárgyakat, mozdulatokat, szavakat és érzéseket, amik felidéznek valamit, pontosabban valakit vagy valakiket. A gond csak az, hogy nem mindig tudom, kit vagy kiket "látok", abban viszont biztos vagyok, hogy nem Conor. A vízióim mellé tegnap, még hiány érzet is társult, aminek, nem tudom mi lehet az oka.
Az előbbiekben említett személy még az ágyban szuszog. Tegnap mozgalmas volt az éjszaka.
Halkan felöltöztem és kimentem, hogy sétáljak egyet. Lementem a a viszonylag közel lévő városba és csak úgy céltalanul bolyongani kezdtem az utcákon, mivel még korán volt és az üzletek nem voltak nyitva.
-Már rég fel kellett volna, hogy ébredjél. -járkáltam idegesen a nappaliban. -Lehet, hogy megöltem? Nem, dehogy is, hiszen lélegzik. -vertem ki gyorsan fejemből a gondolatot.
Már lassan egy napja meg sem mozdult, csak "alszik". Lélegzik, de nem reagál semmire. Tálán még is őrültség, volt elrabolni, de, ha egyszer szeretem, akkor nem engedem el. Leültem szembe a kanapéval és feszülten figyeltem. Most először mozdult meg a keze. Letérdeltem mellé.
-Evy... -simítottam végig arcán. -Evy...
Fogalmam sem volt hogyan fog reagálni a történtekre, de örültem neki, hogy végre ébredezik. Kinyitotta szemét és pislogott párat.
-Te ki vagy? -húzódott hátra ijedtem, de azonnal fejéhez kapott. -Aúú.
Teljesen meglepődtem. Mindenre számítottam, de erre nem.
-Tényleg nem ismersz meg? -kérdeztem.
-Nem. Soha az életben nem láttalak. -mondta őszintén. -Azt viszont tudom, hogy nagyon fáj a fejem.
-Mutasd. -ültem mellé. -Úhh elég nagy púpod nőtt. Gyere teszünk rá valami hideget.
Felállt, de megszédült. Bele karoltam és úgy mentünk ki a konyhába, ahol egy nagy adag jeget tettünk a fejére.
-Köszi. -mosolygott hálásan. -Már csak azt nem tudom, hogy hogyan ütöttem be. Amúgy, hol vagyok? Honnan ismerjük egymást? -nézett körbe.
-Tényleg nem hiszem el, hogy nem emlékszel rám.
-Pedig így van. Az utolsó emlékem, hogy Bellával elutaztunk Jaksonville-be és ennyi, utána képszakadás.
-Mi a fene?! Nem emlékszik semmire, de hát akkor... -mondtam magamba és eszembe jutott egy nagyszerű ötlet. -Akkor rendesen megüthetted a fejed, ugyanis, az már jó pár éve volt. -mondtam, már hangosan. -Hát volt egy kis nézeteltérésünk, megbotlottál és össze találkoztál az asztallal. Még mindig nem hiszem el, hogy nem emlékszel rám. Conor vagyok és már jó pár éve együtt vagyunk. Jelenleg Spanyolországban vagyunk egy kicsit nyaralni és kikapcsolódni. De tényleg nem emlékszel semmire? -még mindig nem hittem el.
-Nem semmire. -mondta derűsen és, mint egy óvodás kezdte hintáztatni a lábait.
-És biztos, hogy jól vagy? -nagyon fura volt a viselkedése.
-Aha, eltekintve attól, hogy a fejemen van egy elég nagy púp, de amúgy prímán. -mosolygott.
>Eltűnéstől számított második nap<
-Wow... -nézegettem a szekrényem. -Ez olyan, mintha a netről rendeltem volna, még a bugyimat is, de nagyon tetszik.
Hülyeségnek fog, hangzani, de a gardróbom akkor, mint egy kisebb szoba. Ezek szerint az elmúlt pár évben ruhamániás lettem.
-Conor? -mentem ki a konyhába.
-Igen?
-Mi nem csak nyaralni jöttünk? -kérdeztem.
-De, miért?
-Akkor miket, hoztam magammal az egész szekrényem?
-Ja... -kicsit nevetni kezdett. -Ez a ház a miénk.
-Áhhh... Jó akkor megnyugodtam. -mentem vissza, hogy az ezernyi ruhám közül felvegyek valamit.
Nagyon élveztem, hogy ennyi ruhám van. Már egy jó ideje válogattam és nézegettem őket, de még mindig, csak a pizsi gyanánt használt póló és rövid nadrág volt rajtam. Feküdtem a kanapén, körülöttem a ruha óceánnal. Csak néztem a plafont és mosolyogtam.
-Egy mázlista vagy tündérem. -mondtam magamba. -Van egy nyaralód Spanyolországba, egy pasid, aki a konyhában csinálja neked a reggelit, van egy rahedli ruhád és tökéletesnek mondható az életed, amit legalábbis tudsz... Ez meg mi? -néztem oldalra, mert megmozdult a sarokban lévő kosár.
Felültem és néztem a kosarat, ami megint megmozdult. Érdeklődve néztem, majd oda mentem. Ahogy közeledtem egyre jobban mocorgott. A kosárra egy vékony takaró volt dobva. Megfogtam a szélét és felhajtottam. Egy aranyos kis kölyök cica dugta ki az orrát.
-Ahhh... -vettem ki és simogatni kezdtem, amitől dorombolt.
>Az eltűnéstől számított harmadik nap<
-És hol lakunk, vagy mit dolgozom, egyáltalán mit csináltam az elmúlt években? -ültünk a strandon.
-Floridában, Jacksonville-ben lakunk, körülbelül egy és fél éve költöztünk össze. Te fotósként dolgozol, én, pedig egy újságnál vagyok főszerkesztő. Az elmúlt pár év körülbelül arról szólt, hogy mind a ketten dolgoztunk, közben a szabadidőnket együtt töltöttük és ennyi. Azért vagyunk most itt, hogy kipihenjük magunkat és egy kicsit kettesben legyünk.
-És mi lett a rádiós munkámmal?
-Nem tudom, arról nem meséltél, mikor megismerkedtünk, olyan ténylegesen, akkor már fotósnak tanultál.
-Bellát ismered?
-Igen, de nem személyesen nem találkoztam még vele. Gyakran mesélsz róla, viszont egy ideje már nem beszéltek. Az okot, ne kérdezd, mert nem tudom.
-Értem. Öhmmm... Nem tudom, hogy megkérdezzem-e mert elég fura, de azt, sem meséltem, vagy említettem, hogy mi lett Edward-del, aki ezek szerint már az exem?
-Hát valójában furcsa, de... -mosolygott. -mondhatnánk, hogy nekem öntötted ki a szíved, mikor szakítottatok, ha jól emlékszem akkor, valami modellel lépett le, vagy...
-Jó... -szakítottam félbe. -ezt inkább hanyagoljuk, asszem ennyi is elég volt. -húztam el kelletlenül a szám.
Egy pár percig csak szótlanul élveztük a napsütést. Aztán azon kaptam magam, hogy a pasim bronzosan csillogó kockás hasát bámulom és szép arcát, közben, pedig azon gondolkozom, hogy mennyire tart előre a kapcsolatunk, bár, mivel, már össze költöztünk elvileg egy és fél éve, most most együtt "nyaralunk", véleményem szerint eléggé sok minden történhetett.
-Szeretnék kipróbálni valamit. -kezdtem.
-És mi lenne az? -nézett rám.
-Csak maradj így légyszi és ne mozdulj. -mondtam.
Kissé bátortalanul közelebb hajoltam hozzá, végig szemébe nézve. Már csak pár centi volt arcunk között. egy pillanatra tétováztam, majd megcsókoltam. Nagyon jó érzés volt, becsuktam szemem és úgy élveztem, ahogyan ajkaink simogatják egymást. Egy ideig, csak ez a megszakíthatatlannak tűnő pillanat volt. Kezét arcomra csúsztatta, de amikor megérintette bőröm egy rövid ki jelenet villant át előttem. Hasonló helyzet, de más valakivel, arcát nem láttam, csak hangját hallottam, ahogyan azt mondja "Szeretlek".
Felpattant szemem és elhúzódtam Conortól.
-Valami gond van? -kérdezte.
-Nem, csak... mindegy nem lényeges. -valamiért jobbnak láttam, ha nem szólok neki.
>Az eltűnéstől számított nyolcadik nap<
Nem tudom, hogy létezik-e olyan, de vízió függő lettem az elmúlt pár napban. Folyamatosan keresem a pillanatokat, helyeket, tárgyakat, mozdulatokat, szavakat és érzéseket, amik felidéznek valamit, pontosabban valakit vagy valakiket. A gond csak az, hogy nem mindig tudom, kit vagy kiket "látok", abban viszont biztos vagyok, hogy nem Conor. A vízióim mellé tegnap, még hiány érzet is társult, aminek, nem tudom mi lehet az oka.
Az előbbiekben említett személy még az ágyban szuszog. Tegnap mozgalmas volt az éjszaka.
Halkan felöltöztem és kimentem, hogy sétáljak egyet. Lementem a a viszonylag közel lévő városba és csak úgy céltalanul bolyongani kezdtem az utcákon, mivel még korán volt és az üzletek nem voltak nyitva.
