2013. november 26., kedd

3. fejezet: Gondok hátán gondok

Hát szép kis kihagyás után ismét jelentkezem. Bár nem lett valami jó rész, de igyekszem, csak a suli miatt eléggé kevés időm van. :/ Amint lesz időm ismét hozom a következő részt addig is jó olvasást és komizzatok. :D
Evy

Leültünk a nappaliba a két frappéval. A sütőből a meggyes muffin édes illata lengedezte be a lakást. Halkan szólt a rádió, amiben a reggeli műsor ment, bár nem igazán figyeltünk rá. Bellarína elég fáradt volt és kimerült, amihez egy kis ingerültség is vegyült. Mostanában elég sokat veszekednek Johnnal. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem mondd el mindent, ami természetes, hiszen a magánélete nem tartozik rám, ám jóval többet veszekednek, mint mondja. Lassan a legkisebb dolgokon is összekapnak. A mostani probléma az az, hogy alig látják egymást és mind a ketten a másikat hibáztatják. Éljen és akkor most próbálj pártatlan, mégis határozott lenni. Ez a legnehezebb feladat, főleg, hogy itt nem csak két barátról beszélek, hanem húgomról és vőlegényem testvéréről.

-Figyel húgi. Emiatt ne legyél oda. Ed is ugyan akkor ér haza általában, mint John. -legalább is gondolom. -Mi is keveset látjuk egymást, sőt még nekem van két gyerekem, akik mellett bővel elkél a segítség és hamarosan érkezik a harmadik is, plusz az esküvő.

-De neked legalább van valami elfoglaltságod. Én meg egyedül unatkozom, ha nem vagy velem. Tanulok, házi munka, de inkább tanulok. Nem az, szeretem, meg minden, csak mégis. Neked is szeretnék segíteni az esküvőben, de semmi időm a magánéletemre sem. Jaj. -sóhajtott kétségbeesetten.

-Na. -öleltem át. -Vannak nehezebb időszakok. De hidd el, a jó kétszer jobb lesz ez után. Johnra meg kitalálunk valamit.

-Biztos? -motyogta vállamba.

-Persze. Meg különben is. Ne hidd azt, hogy az én életem fenékig tejfel. Lassan már lélegezni sem lélegezhetek anélkül, hogy engedélyt kérnék. Összesen négy szem figyel folyamatosan. -a telefonom rezegni kezdett. -Na látod megmondtam. -ráztam meg telefonomat. -Susan. Ha nem baj, akkor beszélek vele, mert úgyis addig fog hívogatni, amíg fel nem veszem.

-Persze, nyugodtan.

Sóhajtottam egyet és felvettem.


-Szia Su... -nem tudtam köszönni, mert azonnal elkezdett hadarni.

Egy idő után, szemöldököm már lassan eltűnt hajamban és szemem is kezdett az a döntés felé mászni, hogy kiugrik helyéről, míg végül nem bírtam tovább és közbevágtam.

-Mi?! Hogy... várj, nem nem nem... -nyögtem ki. -Nem nem lesznek semmilyen fotósok, csak Emy és Glory. Az újság írok, meg szépen maradnak a fenekükön, pláne a tévések. Nem akarok élő közvetítést az esküvőnkről. -kis hatásszünet. -Nem egyáltalán nem lenne jó alkalom, sőt, gondolj bele, azért a elég furcsa lenne, hogy egyszer csak megjelenek nagy hassal és akkor megint menne a kombinálás. Nem Susan, nem. Nem akarlak megbántani, de nem. -próbált még meggyőzni, de ebben hajthatatlan voltam. -Susan, nem! -mondtam ingerültebben, mire azonnal jött a megszokott kérdés és válasz. -Dehogy vagyok ideges. Igen tudom, hogy árt a babának. Most viszont le kell tennem, szia és ne szervezz be tévéseket. Újság írókat és fotósokat sem.

Kinyomtam a telefont és mély levegőket véve hamarosan lenyugodtam.

-Na, látod? Én szívesen cserélnék veled. -sóhajtottam.

Kicsit jobb kedvűen mosolyra gördítette a száját. Orromat megcsapta a csokoládé olvadt illata. A muffinról el is feledkeztem. Kimentem a konyhába és még éppen időben vettem ki a sütit, bár párnak a teteje így is megpörkölődött.

Beszélgettünk még jó darabig. Bellának jobb kedve lett, bár azért látszott rajta a rosszkedv, de annyira nem vészesen. Hatkor indulnia kellett, mert hétkor órája van. Éppen csak, hogy becsuktam mögötte az ajtót és elkezdtem elpakolni a cuccokat éles ajtó csengetés zavarta meg a csendet.

-Biztos Bellarína hagyott itt valamit. -gondoltam magamban. -Megyek! -kiabáltam és az ajtóhoz mentem.

Kinyitottam, de nem Bellarína volt az ajtóban.

-Margaret?! -döbbentem meg.

-Jaj, csak egy pillanatra jöttem. -csacsogta és elindult a nappaliba, hogy lerakja cuccait.

-Én is örülök neked. -csuktam be az ajtót.

-Hogy mondtad? -kérdezett.

-Semmi, csak régen láttalak. -mosolyogtam kislányosan. -Mik azok a bébi elefánt méretű cuccok?

-Oh csak pár apróságot szedtem össze neked. Pontosabban Su. Csak el ne mondd neki, hogy elmondtam, hogy ő küldi, mert ki fog nyírni. Másról sem beszél. Egész délután magában fortyogott, hogy így az esküvő, meg úgy az esküvő és, hogy Evy így, meg Evanna úgy. Képzelheted. -zuttyant le a kanapéra.

-És had találjam ki. Azért küldött, hogy győzzél meg erről az egészről, ami itt van -mutattam a táskákra- az a legjobb és úgy kell lennie.

-Hát valahogy úgy, azonban én veled értek egyet mindenben ezért is örültem, amikor elküldött ezekkel, mert így legalább, nem ő lóg a nyakadon.

-Ez rendes tőled. -mondtam hálásan, mert tényleg jobban örülök Margaretnek.

Bár nem olyan rég óta ismerjük egymást elég jól kijövünk. Ami miatt az utóbbi időben eléggé hálás vagyok neki, az az, hogy  már többször mentett meg anyum vagy Susan elől. Mindig kitalált valamit. Rora gyakran szoktam vigyázni, mert Margaret vissza ment dolgozni és van, hogy én vigyázok Rosalinra. Kórházban dolgozik gyerekorvosként. Kevin és Margaret már lassan négy éve házasok. Hála az égnek ő már tudja kezelni Susant, mert már egyszer végig csinálta a tortúrát. Nekem marad a jó öreg megszoksz, vagy megszöksz.

Kezembe vettem az első albumot, ami tele volt esküvői asztaldíszekkel. Margaret megmondta, hogy a lila cetlik Susanéi a kékek, meg az övéi. Akkor a sárga meg lesz az enyém. Hát mondanom sem kell, de Margaret ötleteivel jobban egyet értettem, mint Susanéval. Kész agybaj ez az egész. Lassan azon gondolkodom, hogy titokban tartsuk meg az esküvőt egy szigeten egy két emberrel és annyi.

Nem kis idő telt bele, mire az egyik zsák felét áthámoztuk. Bevittük a szobába, majd együtt indultunk el. Ő ment vissza Rosalinért én meg a srácokért. Már kezdett sötétedni, mikor haza vergődtünk. Ilyenkor áldom a napközit. Itthon szinte nem is kell velük tanulni. Okos gyerekek, némi segítség elkél, de csak kevés.

A szobájukban vannak én meg neki álltam megcsinálni a vacsorát. Már más sem jár az eszemben csak az esküvő, esküvő, esküvő.

-Szia. -fonódtam karok a derekamra.

-Csak nem itthon? -mosolyogtam.

-De bizony és holnap is. Egész nap a tiéd vagyok. -adott egy puszit vállamra.

-Csodás, akkor se... -csengettek.

Csengett! Ki a franc jön ilyenkor. Miért nem lehet egy, csak egyetlen egy olyan nap, amikor legalább az este nyugodt, főleg, hogy végre Ed is itthon van?!

-Kinyitom. -sóhajtott.

Rajta is látszott, hogy most a háta közepére sem kíván senkit.

-Pszt... -szóltam utána suttogóra fogva hangom. -Ha a szülők közül valaki, akkor én már alszok. Légyszi valahogy rázzad le őket könyörgöm.

Válaszul, csak mosolygott és bólintott. Hallottam, ahogyan kinyitotta az ajtót és beszél valamit, de nem igazán lehetett hallani a konyhából, hogy mit. Egy ideig, majd csukódott az ajtó.

-Csak a szomszéd volt. Áthozott néhány újságot.

-Már kezdtem megij... -ismételt csengetés.

-Megyek.

Ismételt ajtó nyitás. Azonban most szinte rögtön csukódott is és szapora léptek közeledtek a konyha felé. Most jöttem rá, hogy engem gyűlölnek valamiért, de nagyon.

-Susan ez, most komoly? Egy kicsit had legyünk már együtt. -mondtam kelletlenül.

-Csak meg akarom beszélni amit délután mondtam. Már felhívtam pár tévést, fotóst és újságírót is, akik szívesen vállalják.

-De mondtam már, hogy nem.

-Ugyan már, ne legyél ilyen nyavalygós. Elvégre rengeteget fogsz még szerepelni a médiában, jobb ha hozzá szoksz. Meg különben is ketten vagyunk ellened, nem igaz Ed? -vágta a szemembe.

Az állam a konyha padlón koppant. Ez kemény. Ha így állunk, akkor legyen.

-Tudod mit Susan? Akkor én is el mondom a véleményem. Nem akarom, hogy beleszólj az esküvőbe, vagy az életünkbe. Mind a ketten felnőtt emberek vagyunk, el tudjuk dönteni, hogy mit és hogyan akarunk. Ez a mi esküvőnk nem a tiéd. Nem akarom, hogy a nyakamra járj és meg szabd, hogy mikor mit csinálhatok. És ha ezt nem vagy hajlandó elfogadni, akkor akár az esküvőre sem kell eljönnöd.

Most Susanon volt a csodálkozás sora. Azonban, mikor segélykérően fia felé nézett, ő mellém állt, átkarolta derekam és csak ennyit mondott.

-Bocsi anya, de Evyt kell támogatnom. És van abban igazság, amit mondd. Ne haragudj meg, de így van.

Pár perc néma csend következett. Majd Susan felemelt fejjel elköszönt és ahogyan kiment bevágta maga mögött az ajtót.

-Szerintem megharagudott rád. -állapította meg Ed.

-Ez nekem is eszembe jutott, de legalább tisztáztuk a dolgokat. Most hogy így eszembe jutott lenne egy kis kérésem.

-És mi lenne az? -érdeklődött.

-Majd vacsi után. Szólj a srácoknak. -fogtam meg a tányérokat és kivittem az asztalra.

Evy

2013. november 16., szombat

Újra itt!

Helló mindenkinek, aki esetleg betéved blogomra! Örömmel jelentem, hogy így vissza térve és egy cseppnyi idővel ügyesen gazdálkodva, hamarosan érkezek új résszel és fejléccel. Addig is, ha már eddig halasztottam a dolgok egy kis előzetes a következő részből: 

Bella maga alatt van, mert nem úgy alakul kapcsolatuk Johnnal, ahogyan szeretné. Alig látják egymást és alig vannak együtt. Evy megpróbál tenni valamit, azért, hogy "kishúgának" jobb kedve legyen és közben azon is töri a fejét, hogyan tudna neki segíteni. De persze, hogy legutolsó lehetőségként jut eszébe a legjobb és legegyszerűbb megoldás. Nem csoda, hiszen neki is tizennégy felé vannak a gondolatai, mert nem elég neki az esküvő megszervezése, amiben a szülők akarnak mindent csinálni (persze ezzel nem lenne gond, ha figyelembe vennék a "gyerekek" elképzelését) és természetesen non-stop 24 órában e körül forog a világ. Szóval lassan bujkálnia kell, mert mikor legkevésbé számít rá vagy lenne alkalmas, tutira akkor jelennek meg a túlzottan kedves szülők.

Akkor hamarosan itt vagyok az új résszel, addig is, 
Pussza: Evy

2013. szeptember 17., kedd

2. fejezet: Átlagos mindennapok

-Ilyen korán mész is? -ültem fel az ágyban és az órára néztem, ami még hét órát sem mutatott. -Alig látlak mostanában a gyerekekről meg nem is beszélve. -ásítottam.

-Sajnos. -kötötte meg nyakkendőjét. -Tudom, hogy keveset vagyok veletek, főleg most, de ígérem, hogy változtatok, de most, hogy Bellarína helyett Denis lett a főnök állandó a futkosás.

Szeretem nézni, amikor öltözködik. Főleg, amikor fekete élre vasalt nadrágot, fehér inget és nyakkendőt vesz. Annyira jól áll neki. Ha nem türtőztetném magam, most a nyakkendőjénél fogva húznám vissza magam mellé és leteperném. Hoppá, ez a terhesség nem csak éber alváshoz vezetett.

-Elbambultál. -mosolygott és egy puszit adott ajkaimra búcsúzóul. -Amint tudok jövök.

Átkaroltam nyakát s szenvedélyesen megcsókoltam, miközben magamra húztam vissza az ágyra.

-Nem maradhatnál még egy kicsit? -suttogtam a fülébe.

-Maradnék én, de várnak. -csókolta végig nyakam. -És ha még egyszer elkések, akkor Den beváltja ígéretét, miszerint reggel ő jön ébreszteni.

-Hát az nem lenne jó. -csókoltam meg még egyszer, majd elindult dolgozni.

Már nem tudtam vissza aludni, de még pihentem egy kicsit. Harry-t és Will-t, majd csak nyolckor keltem, mivel a suli kilenckor kezdődik.  Szórakozottam formákat rajzolgattam hasamra ujjammal és közben dúdolgatta. Még egyáltalán nem látszik, pedig egy kisbaba növekszik odabent. Már csak arra leszek kíváncsi, mit fog szólni a sajtó, ha el kezdek gömbölyödni. Mosolyt csal arcomra a gondolat, hogy lassan hét év után ismét babázhatok.

Álmodozásomat telefonom szakította meg, ami annyira megijesztett, hogy lefordultam az ágyról. A takaró teljesen betakart, megértem megtalálni a mobilom és felvenni.

-Szia anyu.

-Szia kicsim. Hogy vagy? Ugyan nem ébresztettelek fel?

-Nem dehogy, már ébren voltam. Megvagyok. És ti? Hogy megy a kávézó? -igen, anyumék saját kávézót nyitottak a belvárosban.

-Örülök. Megy, bár még kell neki pár hónap, hogy befusson, de egész jól haladunk. Mit csinálsz?

-A földön fekszek egy sátorban, ami a takaróm.

-Miért fekszel te a földön? -hökkent meg.

-Mert megijesztett a telefonom és leestem. -magyaráztam egy nagy sóhaj keretein belül.

-Leestél?! Mi?! Nincsen semmi baj?! Azonnal oda megyek, addig ne csinálj semmit, csak maradj nyugodt! -hadarta.

-Anyu elég! Nyugalom semmi bajom. Nem kell ide jönnöd. Meg különben is nem estem nagyot, csak legurultam az ágyról. -válaszoltam kapkodva, már csak az kellene nekem, hogy ide jöjjön és megint nem csinálhatok semmit.

-Biztos?

-Persze. Várj. Aú mégsem, asszem görcsöl a hasam. -tettettem magam.

-Jesszusom!

-Nyugi, csak szórakozok, nincsen semmi baj. Ennyire nem kell aggódnotok. Nem beteg vagyok, csak terhes és amúgy is még csak éppen, hogy a három hónapos. Nyugalom, mert nem én, hanem ti fogtok kikészülni. -mondtam a sablon szöveget, ami már vagy egymilliószor elhangzott a számból.

-Jó, csak féltelek, úgy mint apud, a barátaid és a vőlegényed. -az utolsó szó, még mindig furán hangzott, akaratomon kívül a jegygyűrűmet kezdtem forgatni ujjamon.

-Tudom, és azt is, hogy jót akartak, de azért engedjetek levegőt venni.

-Jó, csak tudod... na mindegy, örülök, hogy jól vagytok, gondolom Harry és Will még alszik, Ed meg dolgozik. Majd ha tudsz, akkor ugorj be hozzánk.

-Igen. Mindenféle képen megyek. Puszi.

-Puszi kicsim. Szeretlek.

-Én is és aput is puszilom. Szia.

-Szia.

Letettük. Magamra húztam a takarót, úgy hogy teljesen eltakarja a fejem, majd elnyúltam a padlón. Ám ezt nem sokáig tehettem, mert ismét csörgött a telefonom.

-Igen? -tettem fülemhez.

-Szia. Valamikor ráérsz a mai nap folyamán, lehetőleg délelőtt?

-Persze, de ugye minden rendben, olyan fura a hangod.

-Hát... majd inkább négyszemközt.

-Oké. Mit szólnál, olyan kilenc körül nálam. Addigra a srácokat is elviszem suliba.

-Az jó, akkor akkor. Szia.

-Szia.

Vissza feküdtem és mozdulatlanul szuszogtam a sátor-takaróm alatt. Így telt el vagy negyed óra, aztán feltápászkodtam, mert hív az anyai kötelességem.

Lezuhanyoztam felvettem egy ruhát mostanában eléggé kedvelem a hasonlókat. Hajamat kiengedve hagytam és neki álltam reggelit és szendvicseket csinálni. Össze pakoltam az uzsonnás dobozokba, majd mikor végeztem és megreggeliztem felkeltettem a fiúkat is. Mintha csak Ed-et látnám, amikor hétvége van, vagy saját magam pár hónappal ezelőtti énjét. Majdhogynem négykézláb másznak ki az ágyból. Bár igencsak meg tudom érteni. Én is utáltam reggelente felkelni, ha suliról volt szó, azonban muszáj volt. Felöltöztek, megreggeliztek, majd bepakolták cuccaikat és elindultunk a sulihoz. Bekísértem őket, majd adtam nekik egy egy puszit és tovább mentem anyumék kávézójához a Dean's Café-ba.

-Sziasztok. -mentem be az irodába. -Mi újság? Jöttem bemutatni magam, hogy élek és semmi bajom. -vigyorogtam.

-Ne gúnyolódj velem. -nézett rám anyu.

-Most miért, semmi rosszat nem mondtam. -játszottam a kislányt.

-Persze, a szüleidnek, meg tollas a háta és még süketek is. -nevetett apu és átölelt. -Régen láttalak.

-Az a múlthéten volt. -hámoztam ki magam az ölelésből.

-A jóhoz gyorsan hozzá lehet szokni. -ölelt át anyu.

Beszélgettünk egy kicsit, majd egy fél óra múlva egy epres és egy csokis frappéval távoztam. A rádióban Cascada egyik régi száma ment a Bad Boy. Mennyire szeretem ezt a zenét. Hangosra tekerten a kocsi rádióját és úgy énekeltem, miközben mentem haza. Fura, de az jutott így hirtelen az eszembe, hogy mennyire meglepődtek a szülők, amikor először volt értekezlet az iskolában, azt hitték, hogy bébiszitter vagy a nővérük vagyok. Hogy néztek, amikor mondtam, hogy nem az édesanyjuk vagyok. Mindig mosolyt csalnak az arcomra ezek az esetek, mivel már többször is előfordult. Elvégre nem sokan lesznek 18 évesen anyukák, ráadásul nem egyből ikrekkel. Persze, azért nekem ez nagyon gyorsan jött, de mostanában meg már az a gyakoribb, ha valaki 30-40 évesen szüli az elsőt. Mindig is fiatal anyuka szerettem volna lenni, bár nem ennyire, most azért örülök. Befordultam a mély parkolóba, majd fel a lakásba. Letettem cuccaimat és nekiálltam muffint csinálni. Éppen jókor, mivel pont akkor tettem be a sütibe, amikor Bellarína felcsengetett a kaputelefonon.

Evy

2013. szeptember 15., vasárnap

1. fejezet: Várakozás

Halk ajtó csukódás hallatszott a bejárat felől, majd kis motozás után kinyílott a hálószoba ajtaja. Háttal feküdtem az ajtónak. Szemem csukva volt, hisz a motozásra ébredtem. Lágy ajkak puszit adtak arcomra, majd eltűntek.

-Ha Denis még egyszer ilyen sokáig lefoglal, kitekerem a nyakát. -motyogtam álmos hangon még mindig becsukott szemmel.

-Nem akartalak felébreszteni. -suttogta és leült az ágy mellé.

-Tudom.

-Nem szoktál te ilyen éberen aludni. Már el sem tudok mozdulni mellőled anélkül, hogy felébrednél.

-Nem szeretem, ha megszöksz mellőlem. Viszont most bűzlesz a bagótól. -fintorodtam el, mikor a szag megcsapta orromat.

-Megyek zuhanyozni és jövök. -simított végig arcomon, majd felállt és hamarosan meghallottam a víz halk zubogását.

Kicsit vissza merültem az álmaimba, ahonnan kiszakadtam...

***

Anno Párizsban minden újra kezdődött köztem és Edward között. Tiszta lap. Bár a mai napig nem tudom, hogy mit keresett azon az éjszakán Párizs egyik szórakozó helyén, de nem is igazán érdekel. Mondhatni úgy vagyok, inkább nem háborgatom a múltat. Így esett, hogy a naplóimat nem olvastam végig és még mindig Zooey párizsi lakásának egyik szekrényében lapulnak. Ott jobb helyen vannak. Meghatározó egy élmény volt újra látni, megérinteni, megismerni a fiaimat. Érdekes, de nagyon jó érzés volt.

Ismét vissza cseppentem a családi környezetbe. Gyerekek, szülők, barátok. Bellarína rengetegszer mondogatta nekem, hogy újra önmagam vagyok, mikor megkérdeztem, miért, csak azt mondta, hogy uncsi voltam és nyúzott meg kifacsart. A dolgok is össze jöttek köztem és Edward között, ám ez két hosszú év folyamata volt.

Vettünk egy saját lakást, amit a gyerekek választottak. Nem nagyot csak egy kis tetőtéri lakást, ami nagyjából a jaksonville-i lakásnak felel meg. Mivel a koncertek miatt, még mindig sokat utaztunk, viszont az utóbbi hónapokban inkább csak John és Ed. Ugyanis bejelentettük, hogy érkezik az újabb Grimes baba, ezzel négyre bővítve a listát, hisz idő közben megszületett Kevin és Margaret kislánya, Rosalin, aki most már 2 és fél éves. Igazi kis tündérke.

Nem, hogy az utazás, de még a lélegzés is meg lett nekem tiltva, azonban ezt nem voltam hajlandó elfogadni, így szegény Bellarínát állították mellém testőr gyanánt, akivel amikor csak tudtunk tilosban jártunk, ez azt takarta, hogy házon kívülre mentünk és lassan a város összes cukrászdáját ismertük. Ami azonban még nagyobb körbe ugrálást jelentett a szülők részéről az az, hogy a negyedik baba érkezésének bejelentése előtt két hónappal, pontosan szentestekor Ed megérte a kezem.

A nagy családi karácsony volt, amit nálunk tartottunk, mindenki ott volt. Anyumék, Susanék, Kevinék, Belláék és Zooey is. Az ajándékokat már kiosztottuk, én egy kar órát vettem Ednek. Egész este meg sem álltam, csak szaladgáltam, mint a mérgezett egér. Harry és Will segítettek kiosztani az ajándékokat. Edward ölelő karjaiban néztem, ahogyan mindenki bontogatja az ajándékát. A felnőttek óvatosan , míg a gyerekek darabokra tépve a csomagolást nyitják ki dobozaikat. Derekamról lecsúszott az ölelő kar és a hátam mögött a fa felé indult. Hátra sandítottam. A fánál állt, nekem háttal és matatott valamit. Nem tartottam annyira fontosnak az eseményt, hogy tovább kémleljem, ezért vissza fordultam az ajándék bontó társasághoz. Leültem a fiúkhoz és segítettem nekik kibontani a játékokon lévő különböző rögzítő darabokat, amikor pohár csengésre lettem figyelmes. Edward, Harryvel és Willel kezdett beszélni. Elmondta nekik, hogy mennyire szeret és mindenféle lököttséggel vegyítette. Felsorolt vicces eseteket, majd azt mondta, ő így szeret, ahogyan vagyok és ezt most szeretné nem csak szavakkal bebizonyítani. Ezek után feltett nekik egy kérdést, amire már tényleg nem számítottam.

-Srácok, megengeditek, hogy feleségül vegyem anyut?

A két kis komisz szőkeség egymásra sandított, majd Harry szólalt meg.

-Csak egy feltétellel. -a kikötést már nem hallottam, mert azt Edward fülébe súgták.

-Áll az alku. -mosolyogtak.

Rám nézett, majd a tenyerén tartott kis dobozkát kinyitotta. A tartalma nem más volt, mint egy gyönyörű fehérarany gyűrű, amit kis kék és kristály ék kövek díszítettek.

-Leszel a feleségem?

Hirtelen nem tudtam mit mondani. Tekintetem a dobozka és a zöld szem pár között cikázott.

-Igen! Igen! Igen! -ugrottam nyakába, amitől hátra estünk.

Mindenki nevetett és gratulált.

Még most is mosolygok, ha vissza gondolok. Bár szoktunk veszekedni, nem is keveset, de a békülés mindig megvan és mondanom sem kell, hogy voltak már igen kellemes kibéküléseink. De semmi sem lehet tökéletes. Úgy túl unalmas lenne.

Idő közben Bella helyét a menedzseri poszton Denis Logen vette át. Barátnőm ugyanis úgy döntött, hogy vissza tér az iskolapadba, de csak levelezőre. Kereskedelem és marketing szakra.

És most itt vagyunk március végén. Apuék Dublinba költöztek és felváltva látogatnak Susanékkal, mintha beteg lennék. Azonban ez már lekorlátozódott heti két látogatásra, mert közöltem, hogy ha a nyakamra járnak, akkor futom magam és bezárkózok a szobámba, aztán leshetik, hogy én onnan kijöjjek.

***

Ismét kizökkenek álmaimból, mikor Ed becsusszan mellém a takaró alá. Átölelt és magához húzott.

-Már azt hittem megevett a sampon.

Csak halkan kuncogott és még jobban magához húzott.

2013. szeptember 2., hétfő

Életünk értelme

Nem hittem, hogy valaha is el jutok idáig ezzel a történettel, de nagyon örülök, hogy sikerült. Azonban azt el kell mondanom, hogy nélkületek nehéz lett volna. Köszönöm Köszönöm Köszönöm!!!

És ha már az utolsó rész, akkor mindenkit vissza hozok az eddigi szereplők közül.
A szereplők képeit és névsorát az "Összes szereplő" oldalon találjátok a borító kép alatt.

Remélem ezt a részt is sokan olvassátok majd és kommentekben sem lesz hiányom. Az első rész a jövő héten fog érkezni és már nagyon dolgozom rajta, csak időhiányos vagyok. 

Mindent még egyszer köszönök mindent, mindenkinek.

Puszi és ölelés: Helga

2013. július 15., hétfő

15. fejezet: Kedves Idegen

Bocsánat, hogy ennyi késéssel hoztam a következő és egyben ennek a résznek az utolsó fejezetét, de rengeteg dolgom volt. Elérkezett tehát a befejező rész, akik olvasták és végig követték az eseményeket azoknak köszönöm és természetesen az újaknak is. A rengeteg kommentet és szavazást megint nagyon köszönöm. Még nem tudom, pontosan, mikor, de hozom a következő részt is. Igen lesz még egy része a történetnek.
Még egyszer mindenkinek rengeteg köszi :)
Puszi: Evy


Megfogadtam, hogy ezt a napot a szabadságnak, örömnek és minden jó dolognak szentelem. Reggel a rádiót, ami ébresztett és általában lendületből lecsaptam, hogy hallgasson el, most maximum hangerőre tekerve bömböltettem és táncoltam, énekeltem, ugráltam, tomboltam. Felkaptam magamra egy egyszerű laza pólót, rövidnadrággal ami szinte ki sem látszott a póló alól, sarut, egy kalapot és elindultam a nagy Párizsba teljesen céltalanul. Fülemben szinte már fülsértően hangosan szólt a zene. Eszembe jutott, hogy már milyen régen csináltam ilyet, újra tizenévesnek éreztem magam, amikor a legnagyobb problémám a másnapi lecke volt.
Körbe jártam egész Párizst, az összes nevezetességet és mindent. Felmentem az Eiffel-torony legfelső szintjére és néztem a távolt, a hatalmas várost. A tengernyi ház, épület, ami a magasból, apró kis játékoknak tűntek, mint egy nagy terepasztal. Gyönyörű. A tájat nézve bele lehet feledkezni, csak nézni és semmire sem gondolni. A szél langyos fuvallattal simogatta bőrömet, a nap, pedig forrón melegítette. A délelőtt és a délután nagy részét is hasonlóan töltöttem. Délben ellátogattam egy út menti szendvicseshez, ahol beruháztam egy nagyon jól kinéző csirkemellel és salátával töltött bagettre, ami hamar el is tűnt. Körutam befejezéseként elmentem vásárolni is, persze nem tömeges méretekben értve. Tulajdon képen egy pólót vettem. Egyszerű tört fehér döntött vállú.
Már 10 óra is elmúlt, mikor Zooeyval a Le Paris nevű, úgy mondott kulturális disco, helyre érkeztünk. Ő rövidnadrágot és flitteres felsőt viselt, saruval. Haja kiengedve volt homlokánál, pedig indián fonattal. Én a napközben vásárolt felsőt viseltem alatta egy rikítóbb kék színű toppal, fekete hosszú cicanadrággal és egy szintén kék színű convers tornacipővel. Hajam nekem is ki volt engedve, de nekem a színes tincsek elég díszt adtak neki. Nem akartam kirívóan öltözni, mert nem "pasivadászatra" jöttem, hanem csak simán szórakozni. Kezdésnek, mivel Zooey azt mondta, hogy neki kell egy kis bátorítás, ezért a bárpulthoz mentünk. Pár enyhén alkoholos "löket" után bele vetettük magunkat a tömegbe és táncoltunk. Nem érdekelt senki és semmi én jó éreztem magamat, természetesen kulturális szórakozásról beszélünk. Néha akadt partnerünk is, de mindegyik, csak egy tánc és semmi több. Zooey fél tizenkettőkor elment, de én még maradtam. Végül is elég nagy vagyok már és tudok vigyázni magamra, meg haza is találok.
Teljesen kiszáradt a torkom. Nagy nehezen a bárpulthoz verekedtem magam kértem és kértem egy italt. Furcsa bizsergés fogta el a tarkómat, mint amikor nézik az embert. Oldalra néztem és meg találtam az érintett személyt. Rámosolyogtam, intettem neki, de nem igazán érdekelt. Vissza fordultam az italomért, megfordultam a tömeget nézve. Egyik hajtincsem bele lógott arcomba, amit hátra tűrtem az este folyamán vagy ezredszerre és kezdtem azon gondolkodni, hogy kerítek egy ollót és levágom. Ahogyan ittam a hideg italt konstatáltam, hogy milyen meleg is van. Kezemmel arcomat kezdtem legyezni, bár nem sokat számított. A zene ismét kicsit halkult, jelezve, hogy lassan jön a következő zene.

-Van partnered? -kérdezte váratlanul a mellettem ülő férfi, akire az előbb rámosolyogtam.

-Nincsen. -válaszoltam kedvesen.

-Akkor táncolnál velem?

Csak bólintottam, mivel a zene ismét hangosra váltott. Bele vetettük magunkat a tömegbe és táncolni kezdtünk.

Nem tudom mennyi lehetett az idő, mikor kiléptünk a discoból. Bevallom, talán kicsit többet ittam a kelleténél, de azért még teljes öntudatban voltam, csak nagyon jó kedvűen. Az ismeretlen férfi mondta, hogy elkísér a lakásig, mivel ő is arra megy. Hogyne véletlenek, meg nem léteznek. Megálltam a lakás előtt, ahol a lámpa mind kettőnket megvilágított. Az este folyamán most az egyszer néztem ténylegesen arcára. Ismerősnek tűnt, de mégis más volt, de nagyon ismerős.

-Nagyon jól éreztem magam, örülök, hogy megismertelek... -kezdte, majd rájöttem, hogy még be sem mutatkoztam.

-Evy. A nevem Evy. -feleltem, de ahogyan hangját meghallottam, teljes tisztaságban, azonnal beugrott, hogy honnan ismerős.

Vízióimból, álmaimból, akinek, most már arcot is tudok adni és még nevet is. Edward Grimes.

-Jól éreztem magam, örülök, hogy megismertelek Evy. -folytatta, amit furcsának tartottam, hisz ő csak megismer, vagy mégsem, de lehet, hogy én tévedtem és mégsem ő az. -Esetleg holnap, bár az időt elnézve inkább ma lenne kedved egy ebédhez, vagy délután sütihez?
-Ebédre, már elígérkeztem, de a sütiben benne vagyok. -egy próbát megér, gondoltam.

-Rendben, akkor hol találkozzunk? -kérdezte.

-A Café de Flore-ben. Az a Rue Saint-Benoit-on van. -mondtam minden gondolkodás nélkül.

-Rendben, akkor ott találkozunk 3 körül.

-Az tökéletes. Köszönöm a meghívást... -mondani akartam a nevet, de mi van, ha mégsem ő az.

-Edward, de inkább, csak simán Ed.

-Akkor köszönöm a meghívást csak simán Ed. Holnap, bocsánat ma a kávézóban 3-kor. -mondtam, mosolyogva, mert egyre biztosabb voltam elképzelésemben.

-Hát akkor jó éjszakát. -köszönt el.

-Inkább jó reggelt. -mondtam halkan és kezet akartam fogni vele, nem tudom, milyen elgondolásból.

Ám kicsit megint meglepődtem reakciójától, megfogta kezem, de nem zárni kezdte, hanem kézfejemet felfordította és apró puszit adott rá.

-Háromkor. -engedte el kezemet és elsétált.

Egy pillanatig kővé válva néztem távolodó alakját, majd felmentem a lakásba és amilyen halkan csak tudtam szobámba siettem. Fiókomból előkaptam a naplókat, amiket még előző este raktam oda és addig lapoztam, kerestem olvastam, ameddig egy képet, leírást, vagy valamit nem találok róla, amiről fel tudom ismerni. Talán egy óra is beletelt, hogy mikor már feladtam volna a lapok közül kicsusszant egy talán 4 éves kép, amin én és ő szerepel.
Egymást nézzük a képen, ő derekamat öleli át én, pedig nyakát. Arcunkról, bár ez csak egy fotó, de mégis szinte tapintható a boldogság. Arcát nézet és nem tudom tovább vinni tekintetem. Ő az, akivel ma találkoztam, bár egy kicsit változott ehhez a képhez képest, de nem sokat.
Mindezek után már csak egy kérdés vetődött fel bennem. Vajon mi történt a képen lévő két emberrel. Ez az, amire egyik napló sem adott választ, de mikor már szinte majdnem elaludtam, arra jutottam, hogy talán nem is kéne tudnom, mert, ha anno nem akartam leírni, akkor könnyebben feldolgoztam annál, minthogy rágódjak rajta és inkább nem is foglalkozom vele.

Evy

-Edward szemszöge-

Az idő lassan már fél tizenkettőre járt, amikor az utcán sétálva az egyik klubból hangos zene szűrődött ki. Régen voltam már bárhol is csak úgy, hogy uccu neki, aztán bulizzunk. Főleg nem egyedül, meg különben sincsen kedvem még vissza menni. Ezzel az elgondolással egyenes irányt vettem a Le Paris nevű hely felé. A klubba belépve egyszerre több hatás is ért, ami először kellemetlennek és furcsának hatott, de mire átverekedtem magam a táncoló heringtömegen a pultig, meg is szoktam. Azt kértem, ami először eszembe jutott, tulajdon képen, nem értettem, hogy hallja a pultos nő, mikor a saját hangomat nem hallottam. Néhány perc múlva meg is kaptam italom és egy húzással meg is ittam. Ahogy csorgott le torkomon érezem, ahogyan marja, égeti végig. A kellemetlen érzéstől kicsit elhúztam számat, de hamar el is múlt. Most a fejem kezdett bizseregni, valami erőset kérhettem, vagy nagyon nem vagyok hozzá szokva az alkoholhoz, ki tudja. Kicsit kémleltem a tömeget. Egy fiatal húszon éves lány lépett közvetlen mellém a pulthoz és kért valamit, majd észre vette, hogy nézem. Elmosolyodott és intett, majd vissza fordult a pultoshoz. Én azonban tovább néztem. Haja hosszú hullámos barna volt benne kék és kicsit fehéres-barna csíkokkal, öltözéke egyszerű, nem túl kihívó vagy feltűnő. Egy színes topp és rajta egy bővebb döntött vállas felső. Nadrág, sima egyszerű szűk fekete farmer, cipő pedig színes convers. Hátra tűrte szemébe lógó haját, és látszólap melege volt, mivel legyezni kezdte arcát, miközben itta az általa kért italt. A zene kicsit lehalkult, mivel kezdődött a következő szám. Kihasználva az alkalmat, megkérdeztem a még mindig mellettem lévő lányt, hogy van-e partnere, de azt mondta nincsen, így felkértem egy táncra. Régi klasszikus kezdődött.
Enrique Iglesias és Ludacris Tonight I'm loving you száma. Az egy táncból kettő, majd három, négy és még nagyon sok lett. Beszélni nem igen beszéltünk, mivel a zene túl hangos volt az ilyen fajta tevékenységhez. Hajnali három körül járhatott, mikor kiléptünk a klubból, mindketten kissé kótyagosan, de teljes öntudattal, inkább csak vidám hangulatúak voltunk. Kiderült, hogy a ház, ahol lakik útba esik a szállodával, így elkísértem. Az ajtónál megálltunk.

-Nagyon jól éreztem magam, örülök, hogy megismertelek... -a nevét akartam mondani, de rájöttem, hogy még nem is tudom, ezt azonban ő is észre vette és közbe vágott, mielőtt megkérdeztem volna.

-Evy. A nevem Evy. -mosolygott.

Egyből tudtam ki ő és rajta is látszott, hogy felismert, de nem tudja mit lépjen. Én jobb ötlet híján befejeztem mondatomat.

-Jól éreztem magam, örülök, hogy megismertelek Evy. -mondtam és eszembe jutott egy nagyon jó ötlet. -Esetleg holnap, bár az időt elnézve inkább ma lenne kedved egy ebédhez, vagy délután sütihez?

-Ebédre, már elígérkeztem, de a sütiben benne vagyok. -mosolygott.

-Rendben, akkor hol találkozzunk? -kérdeztem.

-A Café de Flore-ben. Az a Rue Saint-Benoit-on van. -magyarázta.

-Rendben, akkor ott találkozunk 3 körül.

-Az tökéletes. Köszönöm a meghívást... -szintén gondban volt a névvel, de csak tettette, ebből levettem, hogy belement a játékba.

-Edward, de inkább, csak simán Ed.

-Akkor köszönöm a meghívást csak simán Ed. Holnap, bocsánat ma a kávézóban 3-kor.

-Hát akkor jó éjszakát. -köszöntem el.

-Inkább jó reggelt. -mondta lágyan és kézfogásra nyújtotta kezét.

Megfogtam kezét, de nem zárni kezdtem, hanem kézfejét felfordítottam és apró puszit adtam rá.

-Háromkor. -engedtem el kezét és elsétáltam.

Pár perccel később hallottam magam mögött az ajtó csukódását. Boldog voltam, újra, mint még talán soha. A lelkem körülöttem ugrált a boldogságtól, de testem csak monoton ment előre.

2013. június 19., szerda

14. fejezet: Emlékek nyomában



-Szia Evy megjöttem. -dobta le kulcsát és táskáját az előszoba szekrényre Zooey.

-Hali. -köszöntem neki a kanapéról.

-Mi jót csináltál húgi? -huppant le mellém.

-Csak a szokásosat. -mutattam az asztalra. Az össze szedett naplókat olvasom. Borzasztó, hogy ennyi mindent írtam, de nem emlékszem semmire. -csaptam ölembe a könyvecskét.

-Van ilyen, de hidd el, előbb utóbb minden meg fog oldódni. -mosolygott.

-És tervezel mára még valamit? -ment a konyhába.

-Nem tudom, különösebben nem, esetleg, lemegyek a kávéházba, meg sétálni egy kicsit, jól jön ezek után a fejszellőztetés. -ráztam meg fejem felett, az éppen kezemben lévő naplót. -Nincsen kedved velem jönni, olyan egy-két óra múlva?

-Kedvem lenne, de sajnos meg kell terveznem a bemutatóra az esküvői ruhákat, és holnap le kell adnom, mert még meg is kell varrni őket, a rendezvényig meg már csak három nap van. -kutatott a hűtőben.

-Majd megmutatod, milyeneket terveztél? Természetesen, miután készen vannak. -kíváncsiskodtam.

-Persze. -csapódott be a hűtő ajtó. -Te kérsz enni?

-Nem köszi, már ettem.

-1 és fél óra múlva-

-Akkor biztos nem jössz? -kérdeztem az ajtónál állva.

-Igen. -érkezett a válasz.

Lenyomtam a kilincset, majd elindultam a kávézóba, ahol az elmúlt másfél hét alatt törzs vendég lettem. Minden nap lejárok ide, majd általában estébe nyúló sétákat teszek a városban. Közel van Zooey, anyum húga, lakásához.



-Sziasztok. -köszöntem, mikor beléptem a kávézóba, majd a szokott helyemre sétáltam, a belső udvarban.

Leültem, majd elővettem jelenlegi naplómat és írni kezdtem.

"Kedves Naplóm!

 Ma van párizsi tartózkodásom 10. napja. Jó kiszakadni egy nyugodt környezetbe, ahol senki sem ismer, csak Zooey a nagynéném, akivel 13 éves korom óta nem is találkoztam, mivel ide költözött. Nem nagy korkülönbség van kettőnk között. Ő 28 és én 21. Mindössze 7 éves volt, amikor én megszülettem. Ahhoz képest, hogy 15 éve nem láttuk egymást, nagyon jól megvagyunk.
Vissza térve az eredeti itt létemre. Mikor Bella és Emily elhoztak Conortól, nem értettem, miért, de aztán elmondták mi történt, bár nem emlékszem az előzményekre, tudom, ha Bellarína, valamitől/valakitől meg akar óvni, annak nyomós oka van. Már a harmadik napló felénél járok, de napról napra egyre nehezebb olvasni. Mintha túl terhelődne az agyam. A borzasztó, azonban biztos, hogy továbbra sem dereng semmi.

-Szia! Hozhatok valamit? -kérdezte a pincér.

-Igen, egy jeges tejeskávét.

-Rendben, esetleg még valamit?

-Köszönöm egyenlőre ez elég lesz. -mosolyogtam.

Vissza fordultam naplómhoz, de mikor tollam a laphoz ért, valaki megszólított. Felnéztem és ismerős arcokat láttam a szemben lévő asztalnál.

-Hayley? Mario? -csodálkoztam. -Ti, hogy? Vagy mi? Meséljetek, mi van veletek?

-Ezeket mi is kérdezhetnénk. -öltek le az asztalhoz és Hayley adott két puszit. -Sokat változtál.

-Ezt én is mondhatnám. Már idejét sem tudom, mikor láttalak titeket utoljára. Még mindig Terezánál dolgozol?

-Igen, csak most már, nem vele, hanem helyette. Én lettem a főszerkesztő. És ezzel együtt, kifogtam magamnak a világ legjobb pasiját. -mesélte fülig érő szájjal, utolsó mondatnál, pedig Mariora nézett.

-Örülök nektek, hogy össze jöttetek. -mosolyogtam.

-És veled mi a helyzet, meg Bellával?

-Öhm... Megvagyunk. -mondtam.

-Biztos? -furcsálta válaszomat.

-Aha. -mosolyogtam.

Még jó sokáig beszélgettünk. Nem mondtam meg nekik, hogy tulajdonképpen nem emlékszem szinte semmire az elmúlt évekből. Boldog voltam, hogy végre el tudtam vonatkoztatni a gondomról. Hazafelé menet, csak mosolyogtam és gépiesen mentem előre az utca zajait kizárva. Keveregtek bennem a dolgok, események, emlékek. Útközben a jókedv egy kis őrültségre is sarkalt. Vettem két doboz hajfestéket -egy kéket és egy fehéreset-, majd mikor megérkeztem a lakásba, levetődtem a kanapéra és bambultam magam elé. Csak mosolyogtam és nem tudtam mit kezdeni magammal. Egy kicsit felocsúdva visszatértem gondolatmenetemhez a hajfestékes részen. Pár csíkot beszíneztem, majd össze fontam hajamat. És kimentek a teraszra és csak kémleltem a távolt.

-Jó lett a hajad. De, hogy-hogy befestetted? -kérdezte Zooey.

Nem válaszoltam. Egyszerűen nem jött ki hang a torkomon.

-Evy! -lökte meg kicsit hátam.

-Hallom. Menjünk el holnap este bulizni. -mondtam.

-Felőlem oké. -válaszolta Zooey.

Evy

2013. május 17., péntek

13. fejezet: Pár nap történései 2.

Bocsi, egy kicsit késett ez a rész, de szerintem érdemes volt rá várni. :D Ezt majd ti eldöntitek. :) Jó olvasást és komizzatok is. :)
Evy



>Első nap<

-Esküszöm, ilyenkor nem tudom elhinni, hogy testvérek vagyunk. -nézett rám John.

-Akkor sem fogok szólni a rendőrségnek.

-Ed te most direkt csinálod, vagy tényleg nem veszed észre, hogy mi történt?

-Nagyon jól, tudom, hogy mi történt, mert a saját szememmel láttam.

-Én azt elhiszem, de ezek szerint, még sem. Ed, Evy-t elrabolták!

-Halkabban már! Nem azért akartam veled négyszemközt beszélni, hogy az egész ház hallja.

-De akkor is muszáj tenned valamit, ez így nem megoldás, hogy beletörődsz, honnan tudod, hogy mi van Evy-vel? Lehet, hogy be van zárva valahová, vagy mit tudom én, de akkor is meg kell keresnünk!

-Nem érted, hogy nem akarom megkeresni?!

-Legalább áruld el, hogy miért? -állt fel a kanapéról.

-Mert igaza volt annak aki elvitte, csak ártok neki.

-Ti meg min veszekedtek? -nyitott be Bella.

-Semmin. -vágtuk rá egyszerre, amire gyanakvó nézése volt a válasz.

-Majd megbeszéljük, már úgy is befejeztük. -nézett rám szúrós tekintettel John.

>Második nap<

A nap ragyogóan süt és csak miénk a ház. Senki más, csak John és én. Kint vagyunk a kis kertben.

-Még mindig nem tudom elérni Evy-t. -feküdtem el a pokrócon és a felettem lévő rózsafát névegettem. -Szerinted mi lehet vele?



-Nem tudom... -mondta John, de nem nézett rám.

-Hát ez nem valami meggyőző... -mondtam hasamra téve a telefonom..

-Pedig tényleg nem tudok semmit. -válaszolta, hasonlóan.

-Az nem létezik, hogy te nem tudod. -kezdtem szórakozni az almával, amit kihoztam magammal a kertbe.

-Mondom, hogy nem. -vonta meg a vállát.

-John Paul Henry Daniel Richard Grimes. Légyszíves ne csináld ezt. Látom, hogy gond van, de nem mondod el. -néztem, rá, de ő csak ült mellettem. -Hát jó... -sóhajtottam és csukott szemmel élveztem tovább a napsütést.

-Ed-nek gondjai vannak és nem tudom, hogyan segíthetnék neki. -bökte ki végre.

Nem válaszoltam.

-Evy-t elrabolták, nem elment, de nem akar szólni a rendőrségnek, mert úgy véli, hogy jobb Evannának, ha mással van.

-Ez most komoly?! Mert, ha igen, akkor tényleg gond van.

>Negyedik nap<

-Szia Emily. Bella Mondora vagyok. Evy barátnője. -mondtam bizonytalanul.

-Szia. Igen emlékszem rád. Hogy vagy? -mondta barátságosan.

-Én köszi, jól, de most valami más miatt hívtalak.

-Mond, miben tudok segíteni.

-Nem beszéltél mostanában Evy-vel?

-Amióta elutazott nem. Miért?

Sóhajtottam.

-Nem akarlak, megijeszteni, de Evy eltűnt, pontosabban elrabolták.

-Mi?! Te uram isten és mikor, hogy? Mit tudtok róla? -kérdezte idegesen.

-Em, nyugi, tudom, hogy nem olyan könnyű, de ezzel nem tudsz segíteni. Jelenleg nem tudunk róla semmit, négy napja tűnt el a parkból. Esetleg nem tudsz valakit, aki bánthatta volna?

-Tudtommal nem. Mindenkivel, jó viszonyban volt. Már négy napja?! Vajon mi lehet vele?

-Nem tudom, de remélem, hogy jól van. És esetleg valakivel nem volt szorosabb kapcsolata mostanában, akitől többet megtudhatnék?

-Conorral mielőtt Evy elutazott pár napja jöttek össze, mármint jártak, meg voltak randizni és egyebek, esetleg ő. A gyerekek tudják már?

-Nem, nem mondtuk el nekik. Milyen Conor?

-Conor Whittecker. A száma is megvan valahol, ha megtalálom, akkor megadom.

-Oké köszi.

>Hatodik nap<

-Ez most rajtad áll, hogy figyelmen kívül hagyod vagy adsz egy interjút és lerendezed. Ha a második mellett döntesz, akkor akár kamu szöveget is mondhatsz, de az igazat is elmondhatod. -szedtem elő a szendvicshez valókat.

-Ha nem beszélek úgysem szálnak le róla. -mondta Ed.

-Akkor egyértelmű. Holnap délután?

-Az jó.

-Will, add már ide! -szűrődött be Harry hangja a kertből.

-Megyek rendet teszek, mielőtt sírás lesz belőle.

-Pá pá apuci. -integettem neki.

-Ezt még vissza fogod kapni, csak, hogy tudj róla. -mosolygott és kiment.

-Uhh, olyat én is kapok? -ölelt át John, amire összerezzentem.

-Ha nem ijesztgetsz akkor igen. -vágtam szét még egy zsemlét.

-Akkor nem ijesztgetlek. -adott egy puszit az arcomra és nekiállt segíteni feltenni a zsemlékre a feltétet.


-Sikerült, már elérned Conort? -ültünk le az asztalhoz.

-Nem, egyszerűen nem veszi fel. Emy, viszont mondta, hogy Conor is elutazott nem sokkal Evy után, csak azt nem tudni, hová. -haraptam bele az egyik szendvicsbe. -És ez még nem a legteteje.

-Miért mi van? -kérdezte.

Hátra nyúltam a konyha pultra és elé tettem az újságot, amit nem sokkal korábban hozott Ed.

Nézegetni kezdte az újságot, amiben két oldalas cikk volt testvéréről és a gyerekekről pár lesi fotóval ellátva. Először csak elmosolyodott, majd halkan nevetett. Bár én is így fogadtam a cikket, biztos voltam benne, hogy nem ugyan arra gondol John, amire én.

-Min nevetsz? -kérdeztem.

-Kezdek büszke lenni az újságírókra, meg a lesi fotósokra. Egészen jól ráéreznek a dolgokra, meg furcsa így látni a képeket és közben tudni, hogy ők tényleg az unoka öccseim. -mosolygott.

-Hát igen gyorsan elment az idő. -sóhajtottam.

-Egy időre kimerítettük anyu unoka igényét. -olvasta tovább az újságot.

-Te tudod. -fordultam vissza szendvicsemhez.

-Miért, most nem? -kérdezett vissza. -Főleg, mert Kevin tegnap telefonált, hogy Margaret terhes. Úgyhogy, hét hónap múlva anyuék ismét babáznak.

-Igen. Jó nekik. -mosolyogtam, de belül kicsit szomorú voltam.

-Minden rendben? -kérdezte.

-Persze. -álltam fel és a mosogatóhoz vittem a tányérom.

-Akkor jó. -mondta derűsen.

Nem bírtam tovább magamban tartani a kérdést.

-Te nem szeretnél gyereket? -fordultam felé.

-Ez így nem igaz, hogy nem szeretnék, de... -állt fel az asztaltól. -az sem, hogy igen. Figyelj, még van egy csomó időnk, hogy gyerekünk legyen, én egyenlőre nem szeretnék, majd pár hónap, esetleg pár év múlva. Most még nem, egyenlőre nem. 

Szám szélére haraptam, szememben kis könny lábadt. Át akart ölelni, de pont csörögni kezdett a telefonom, ami megmentett. Határozott léptekkel elindultam a fürdő szoba felé, majd magam zártam és felvettem.

-Igen?

-Szia Bella, Emy vagyok.

-Hali. -töröltem le kicsorduló könnyeim.

-Fura a hangod. Csak nincs valami gond? -kérdezte.

-Nincs. -hazudtam. 

-Akkor jó. -mosolygott. -Azért hívtalak, mert sikerült elérnem Conort SMS-ben és sikerült megtudnom, hogy Spanyolországban van valahol Santander-ben.

-De jó, köszi. Én nem tudtam elérni. Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem érdemes lenne megkeresni Conort, hátha személyesen közlékenyebb.

-Én benne vagyok.

-Akkor holnap után a reptéren találkozunk.

-Oké szia.

-Szia.

>Hetedik és nyolcadik nap<

Elintéztem Ednek az interjút. Össze pakoltam a cuccaimat és írtam egy levelet Johnnak, hogy hová megyek és, miért.. Jobbnak láttam, ha most itt marad, főleg, mert ránk szálltak az újságok.  Ez viszont csak úgy volt lehetséges, hogy csak akkor tudja meg, amikor már elmentem.

Már a lépcső alján voltam, amikor megjelent mögöttem Harry.

-Hát te hogy, hogy nem alszol? -vettem ölembe.

-Szomjas vagyok. -motyogta álmosan.

Fejét vállamra döntötte és egyenletesen szuszogott, de ébren volt, már amennyire ezt ébrenlétnek lehet nevezni. Leültettem a konyha pultra és adtam neki egy pohár vizet. Miután megitta, halkan felvittem a szobájába. Már a felfelé vezető úton vissza aludt. Imádom őket, annyira aranyosak, bár néha rosszak is tudnak lenni, majdnem olyan, mintha a gyerekeim lennének, de csak majdnem. Ez az ami kicsit nyomja a lelkem, hogy én is szeretnék egy saját kisbabát, viszont nem akarom ráerőszakolni John-ra. A másik meg az, hogy megbeszéltük, házasság előtt nincsen gyerek, de arról, mikor szeretne elvenni, még csak említés sem esett. Miközben ezen gondolkoztam az ajtónak dőlve néztem, ahogyan John békésen szuszog az ágyban. Kis lelki ismeret furdalásom van, amiért nem szóltam neki, hogy elmegyek.

Halkan kimentem a házból, majd indultam a reptérre.

>Pár óra múlva<

Megérkeztem Santender-be és nem sokkal utánam Emy gépe is leszállt. Mivel ötletünk sem volt, hogy hol keressük Conor-t, ezért elindultunk a part mentén. Végig jártunk vagy negyven utcát, ami töménytelen mennyiségben csak boltok laktak, de minden fajta. Az ékszerbolt mellett és használt ruha kereskedés és hasonló párosítások. Miközben jártuk az utcákat, alig találkoztunk egy két emberrel. Egyikük meg tudta mondani, hogy merre találjuk a lakó övezetet és azt vettük célba. Nem tudom mennyi időbe telt, mire az egyik lakó, azt mondta, hogy ismer egy ilyen nevű embert és azt is meg tudta mondani, hogy körülbelül hol lakik. Ezután, már egyszerűbb volt a dolgunk. Kizárhattunk több száz házat és már csak nyolc közül kellett totóznunk. Ilyen esetekben természetes, hogy mindig utolsóra találja meg az ember az igazit.

Conort látszólag mi keltettük. Beinvitált minket a házba és leültünk a konyhába.

-Szia, szerintem mi még nem találkoztunk. Bella Mondora. –mosolyogtam.

-Már hallottam rólad. Conor Whittecker. Minek köszönhetem látogatásotokat? –mondta utolsó mondatot Emynek címezve.

-Nem igazán szeretek kertelni, úgyhogy… Azt szeretnénk kérdezni, hogy nem-e tudsz valamit Evy-ről?

-Elutazott Írországba valami miatt, még mondta is, de nem jut eszembe. –gondolkodott.

-Igen miattam utazott oda, de eltűnt és nem tudunk róla semmit. –mondtam.

-Tényleg és mióta? –lepődött meg.

-Ma nyolc napja körülbelül. Esetleg nem mondott neked valakit, akivel szorosabb viszonyban van, vagy aki haragudhatott volna rá? –kérdezte Emy.

-Nem. Sajnálom. Szívesen segítenék, ha tudnék. –mondta.

-Akkor potyára jöttünk ide. –húzta el száját.

-Merre találom a mosdót? -kérdeztem.

-Át a nappalin , balra a második ajtó. -mondta Conor.

Kicsit idegesnek tűnt, de nem nagyon foglalkoztam vele. Követtem az útmutatókat és viszonylag hamar meg is találtam a mosdót. Megpróbáltam felhívni John-t, de nem sikerült. Vissza indultam a konyhába. A nappalin átvágva az egyik ajtó nyitva volt és akaratlanul is beláttam oda. Egy nagy ruhás szerkény, de női ruhák voltak benne.

-Gyere Bella induljunk. –mondta Emy.

-Rendben. –kicsit furcsáltam, hogy Conor mint valami fegyőr állt Emily mellett és most már jól láthatóan ideges volt. –Conor, egyedül laksz itt? –kérdeztem.

-Igen. –válaszolta tömören.

-Akkor, miért van abban a szobában egy nagy szekrénynyi női ruha? –mutattam az említett hely felé.

-Az… -nem tudta befejezni, mert nyílott az ajtó.

-Szia Conor megjöttem, bocsi, hogy nem szóltam, de még aludtál… Bella? –nézett rám Evy meglepődöttem. –Bellarína! –ugrott a nyakamba.

Nem tudtam megszólalni a meglepettségtől.

-Hogy-hogy itt vagy? De örülök neked. –ölelt magához.

Nem értettem viselkedését. Akit akarata ellenére visznek el, annak nem ilyen a hozzáállása.

-Evy, jól vagy? –néztem rá.

-Persze, miért nem lennék jól? –értetlenkedett.

-Emily, gyere. –mondtam és elkezdtem az ajtó felé tolni Evy-t.

-Nem mentek sehová. –állt az utunkba.

-Conor légy szíves ne csináld ezt. –mondta Emy.

-De most mért megyünk el? És ő ki? –mutatott Emilyre Evy.

-Az egyik barátnőd. És, mert Conor elrabolt. –válaszoltam.

-Dehogy, itt nyaralunk. –próbált kiszabadítani karját szorításomból.

-Ezt meg honnan veszed? –értetlenkedtem.

-Nem emlékszik semmire. –közölte Conor.

-Hogy mi?! –kérdeztük egyszerre Emyvel.

-Jól hallottátok.

-Miért van odakint egy fotós? –kérdezte Evy.

-Conor, ha nem engedsz ki, akkor az ablakon keresztül, fogom kikiabálni, hogy egy emberrabló vagy, viszont, ha nem akkor nem mondok semmi, sőt, még egy kis hírnevet is kaphatsz.

-Hazudsz. –nézett rám vádlóan.

-Nem szokásom. –mentem az ablakhoz, Evy mellé.

-Nem mered. –mondta, de kezdte elhinni, hogy tényleg megteszem.

-Azt hiszed? –nyitottam az ablakot.

-Jó, legyen. –mondta. –Menjetek.

-Hagyj minket békén egy életre. –vágta Conor fejéhez, Emy.

Nagy nehezen kivittük Evyt a házból, leráztuk a fotóst egy fedő szöveggel, hogy csak meglátogattuk a régi barátunkat és hasonlókkal. Majd elindultunk Jacksonville felé, mivel már mind a ketten biztosak voltunk benne, hogy Evy nem csak megjátssza magát, hanem az utóbbi években történt dolgok, teljesen kiestek neki.

Közben beszéltem Johnnal, aki megértette, miért, nem mondtam el neki előbb, hogy elutazok, azonban, mikor Evyről meséltem, hasonlóan reagált, mint mi Emyvel. Mikor oda értünk egy napot töltöttünk vele, és próbáltunk neki mesélni dolgokat, hátha beugrik, neki valami, de semmi. Nem mertem neki mondani, hogy van két fia, mert kicsit féltem attól, hogy teljes mértékben kiakad. Majd vissza mentem Írországba, Emilyvel, pedig megbeszéltük, hogy addig próbálkozunk felváltva, amíg újra emlékezni fog.

Bellarína&John&Ed

2013. április 7., vasárnap

13. fejezet: Pár nap történései

>Eltűnéstől számított első nap<

-Már rég fel kellett volna, hogy ébredjél. -járkáltam idegesen a nappaliban. -Lehet, hogy megöltem? Nem, dehogy is, hiszen lélegzik. -vertem ki gyorsan fejemből a gondolatot.

Már lassan egy napja meg sem mozdult, csak "alszik". Lélegzik, de nem reagál semmire. Tálán még is őrültség, volt elrabolni, de, ha egyszer szeretem, akkor nem engedem el. Leültem szembe a kanapéval és feszülten figyeltem. Most először mozdult meg a keze. Letérdeltem mellé.

-Evy... -simítottam végig arcán. -Evy...

Fogalmam sem volt hogyan fog reagálni a történtekre, de örültem neki, hogy végre ébredezik. Kinyitotta szemét és pislogott párat.

-Te ki vagy? -húzódott hátra ijedtem, de azonnal fejéhez kapott. -Aúú.

Teljesen meglepődtem. Mindenre számítottam, de erre nem.

-Tényleg nem ismersz meg? -kérdeztem.

-Nem. Soha az életben nem láttalak. -mondta őszintén. -Azt viszont tudom, hogy nagyon fáj a fejem.

-Mutasd. -ültem mellé. -Úhh elég nagy púpod nőtt. Gyere teszünk rá valami hideget.

 Felállt, de megszédült. Bele karoltam és úgy mentünk ki a konyhába, ahol egy nagy adag jeget tettünk a fejére.

-Köszi. -mosolygott hálásan. -Már csak azt nem tudom, hogy hogyan ütöttem be. Amúgy, hol vagyok? Honnan ismerjük egymást? -nézett körbe.

-Tényleg nem hiszem el, hogy nem emlékszel rám.

-Pedig így van. Az utolsó emlékem, hogy Bellával elutaztunk Jaksonville-be és ennyi, utána képszakadás.

-Mi a fene?! Nem emlékszik semmire, de hát akkor... -mondtam magamba és eszembe jutott egy nagyszerű ötlet. -Akkor rendesen megüthetted a fejed, ugyanis, az már jó pár éve volt. -mondtam, már hangosan. -Hát volt egy kis nézeteltérésünk, megbotlottál és össze találkoztál az asztallal. Még mindig nem hiszem el, hogy nem emlékszel rám. Conor vagyok és már jó pár éve együtt vagyunk. Jelenleg Spanyolországban vagyunk egy kicsit nyaralni és kikapcsolódni. De tényleg nem emlékszel semmire? -még mindig nem hittem el.

-Nem semmire. -mondta derűsen és, mint egy óvodás kezdte hintáztatni a lábait.

-És biztos, hogy jól vagy? -nagyon fura volt a viselkedése.

-Aha, eltekintve attól, hogy a fejemen van egy elég nagy púp, de amúgy prímán. -mosolygott.

>Eltűnéstől számított második nap<

-Wow... -nézegettem a szekrényem. -Ez olyan, mintha a netről rendeltem volna, még a bugyimat is, de nagyon tetszik.

           
 Hülyeségnek fog, hangzani, de a gardróbom akkor, mint egy kisebb szoba. Ezek szerint az elmúlt pár évben ruhamániás lettem.

-Conor? -mentem ki a konyhába.

-Igen?

-Mi nem csak nyaralni jöttünk? -kérdeztem.

-De, miért?

-Akkor miket, hoztam magammal az egész szekrényem?

-Ja... -kicsit nevetni kezdett. -Ez a ház a miénk.

-Áhhh... Jó akkor megnyugodtam. -mentem vissza, hogy az ezernyi ruhám közül felvegyek valamit.

Nagyon élveztem, hogy ennyi ruhám van. Már egy jó ideje válogattam és nézegettem őket, de még mindig, csak a pizsi gyanánt használt póló és rövid nadrág volt rajtam. Feküdtem a kanapén, körülöttem a ruha óceánnal. Csak néztem a plafont és mosolyogtam.

-Egy mázlista vagy tündérem. -mondtam magamba. -Van egy nyaralód Spanyolországba, egy pasid, aki a konyhában csinálja neked a reggelit, van egy rahedli ruhád és tökéletesnek mondható az életed, amit legalábbis tudsz... Ez meg mi? -néztem oldalra, mert megmozdult a sarokban lévő kosár.

Felültem és néztem a kosarat, ami megint megmozdult. Érdeklődve néztem, majd oda mentem. Ahogy közeledtem egyre jobban mocorgott. A kosárra egy vékony takaró volt dobva. Megfogtam a szélét és felhajtottam. Egy aranyos kis kölyök cica dugta ki az orrát.


-Ahhh... -vettem ki és simogatni kezdtem, amitől dorombolt.

>Az eltűnéstől számított harmadik nap<

-És hol lakunk, vagy mit dolgozom, egyáltalán mit csináltam az elmúlt években? -ültünk a strandon.

-Floridában, Jacksonville-ben lakunk, körülbelül egy és fél éve költöztünk össze. Te fotósként dolgozol, én, pedig egy újságnál vagyok főszerkesztő. Az elmúlt pár év körülbelül arról szólt, hogy mind a ketten dolgoztunk, közben a szabadidőnket együtt töltöttük és ennyi. Azért vagyunk most itt, hogy kipihenjük magunkat és egy kicsit kettesben legyünk.

-És mi lett a rádiós munkámmal?

-Nem tudom, arról nem meséltél, mikor megismerkedtünk, olyan ténylegesen, akkor már fotósnak tanultál.

-Bellát ismered?

-Igen, de nem személyesen nem találkoztam még vele. Gyakran mesélsz róla, viszont egy ideje már nem  beszéltek. Az okot, ne kérdezd, mert nem tudom.

-Értem. Öhmmm... Nem tudom, hogy megkérdezzem-e mert elég fura, de azt, sem meséltem, vagy említettem, hogy mi lett Edward-del, aki ezek szerint már az exem?

-Hát valójában furcsa, de... -mosolygott. -mondhatnánk, hogy nekem öntötted ki a szíved, mikor szakítottatok, ha jól emlékszem akkor, valami modellel lépett le, vagy...

-Jó... -szakítottam félbe. -ezt inkább hanyagoljuk, asszem ennyi is elég volt. -húztam el kelletlenül a szám.

Egy pár percig csak szótlanul élveztük a napsütést. Aztán azon kaptam magam, hogy a pasim bronzosan csillogó kockás hasát bámulom és szép arcát, közben, pedig azon gondolkozom, hogy mennyire tart előre a kapcsolatunk, bár, mivel, már össze költöztünk elvileg egy és fél éve, most most együtt "nyaralunk", véleményem szerint eléggé sok minden történhetett.

-Szeretnék kipróbálni valamit. -kezdtem.

-És mi lenne az? -nézett rám.

-Csak maradj így légyszi és ne mozdulj. -mondtam.

Kissé bátortalanul közelebb hajoltam hozzá, végig szemébe nézve. Már csak pár centi volt arcunk között. egy pillanatra tétováztam, majd megcsókoltam. Nagyon jó érzés volt, becsuktam szemem és úgy élveztem, ahogyan ajkaink simogatják egymást. Egy ideig, csak ez a megszakíthatatlannak tűnő pillanat volt. Kezét arcomra csúsztatta, de amikor megérintette bőröm egy rövid ki jelenet villant át előttem. Hasonló helyzet, de más valakivel, arcát nem láttam, csak hangját hallottam, ahogyan azt mondja "Szeretlek".

Felpattant szemem és elhúzódtam Conortól.

-Valami gond van? -kérdezte.

-Nem, csak... mindegy nem lényeges. -valamiért jobbnak láttam, ha nem szólok neki.

>Az eltűnéstől számított nyolcadik nap<

Nem tudom, hogy létezik-e olyan, de vízió függő lettem az elmúlt pár napban. Folyamatosan keresem a pillanatokat, helyeket, tárgyakat, mozdulatokat, szavakat és érzéseket, amik felidéznek valamit, pontosabban valakit vagy valakiket. A gond csak az, hogy nem mindig tudom, kit vagy kiket "látok", abban viszont biztos vagyok, hogy nem Conor. A vízióim mellé tegnap, még hiány érzet is társult, aminek, nem tudom mi lehet az oka.

Az előbbiekben említett személy még az ágyban szuszog. Tegnap mozgalmas volt az éjszaka.

Halkan felöltöztem és kimentem, hogy sétáljak egyet. Lementem a a viszonylag közel lévő városba és csak úgy céltalanul bolyongani kezdtem az utcákon, mivel még korán volt és az üzletek nem voltak nyitva.

2013. április 4., csütörtök

12. fejezet: Érzelmi irányok




Csak néztünk egymás szemébe. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy milyen érzelmek kavarognak szemébe. Én kicsit mérges voltam, de nem is. Tovább mentünk, de nem szóltunk egymáshoz, még csak egymásra sem néztünk. Átvágtunk egy parkon, majd több utcán és egy kertvárosi részre értünk, ahol minden ház egyforma volt.

-Elárulnád, hogy hol vagytok? -vettem fel telefonom, nem kis ingerültséggel. -Ennek nagyon örülök, de én honnan tudjam, hogy hol laknak? -mondtam. -Azért meg, hogy csak így szó nélkül elvitted őket, még beszélünk. -nyomtam ki a telefont, majd Edward felé fordultam.

-Bella azt mondja, hogy nálatok vannak.

-Na az jó. -mondta dohogva.

Tovább mentünk és hamarosan megérkeztünk a keresett házhoz. Egy sereg kutya fogadott minket az udvaron. John jött ki, mikor látta, hogy nem boldogulunk velük.

-Anyuék ugye nincsenek itthon? -kérdezte Ed.

-Nyugi, tiszta a levegő, elküldtem őket nagy bevásárlásra..

-Cseles. -mondtam, majd bementem mellette.

-Neked, meg mi a bajod? -kérdezte.

-Összetett, de a másik feled is bele tartozik.

Erre már nem érkezett válasz. Bellát azonnal megtaláltam, a nappaliban, legalábbis én annak néztem. A srácokkal játszottak, valamilyen társast. Kissé lement bennem a pumpa, de ez nem azt jelenti, hogy elfelejtem azt ami történt.

>Pár nap<

Már második napja vagyunk összezárva egy házba. Talán pár évvel ezelőtt még élveztem is volna, de jelen esetben cseppet sem. Enyhén szólva kiéleződött a hangulat. Susannal nem éppen jövünk ki a legjobban, mondhatni, csak Harry és William miatt tűr meg, én próbálok egy kicsit jó benyomást kelteni, de ha levegőt veszek lassan már az is gond. Johnnal viszont sikerült baráti viszonyt kialakítani. Edwarddel maradtunk az "Add ide a sót" mondatnál és semmi több. A gyerekek nagyon élvezik a "nagy családias" környezetet. Jawn és Bella viszont non stop 24 órában, váltott műszakban próbáltak rábeszélni a békekötésre Eddel, de fordítva is ugyan ezt csinálták. 

A mai napon végre az időjárás is engedte, hogy kimozduljunk és a nagy ötlet az lett, hogy hatosban elmegyünk a parkba, Jawn és Bellarína meg elmennek valahová. Ezt egy kicsit bántam, mivel, annak ellenére, hogy folyamatosan nyaggatnak, ők az egyetlen beszélgető társaim, magamon kívül. Harry és Will már azt sem engedi meg, hogy meséljek nekik este, vagy betakarjam őket, mindent csak apa. Komolyan mondom, hogy lassan féltékeny leszek a saját fiaimra.

-Sétálok egyet, majd jövök vissza. -mondtam, de mintha, már megint szellem lennék.



Kis bokor, nagy fa, szép virág, gaz. Körülbelül ennyi volt, amit észre vettem, miközben sétáltam, bár fogalmam sem volt, hogy egyáltalán merre megyek. Találtam egy üres padot és leültem. A parkoló viszonylag közel lehetett, mert már lehetett hallani az autók moraját. Térdemre könyököltem, arcom, pedig kezembe temettem.


-Most mi a mennykőt csináljak? -kérdeztem magamba. -Újra ott vagyok, mint 3 éve... Nem az más helyzet volt, akkor mint pár hete. Miért velem van ez? Régen azt hittem, hogy, ha nagy leszek és találok egy számomra tökéletes pasit, akkor az életem, maga lesz a "földi paradicsom". Hát ezt nagyon elbuktam...  Persze, kellett neked, pont egy hírességbe belezúgni, teherbe esni, aztán, meg elmenni és most csak is magam miatt szenvedek. -nagy levegőt vettem. -Ja és, ha ez nem lenne neked elég, akkor pár nap múlva ismét valakinek fájdalmat fogsz okozni, ugyanis vissza kell menned Jacksonville-be. Azt is teheted, hogy itt maradsz, de akkor tutira be fogsz golyózni, végül is az lenne a legjobb, ha egy gumiszobába zárnának, akkor mindenkinek szebb lenne az élet. A gyerekeid lassan teljesen elfelejtenek, Susannak abszolúte nem hiányoznák, talán még pezsgőt is bontana. Ed... na hogy ő mit csinálna azt nem tudom, de neki sem nagyon hiányoznék. John esetleg hozna nekem egy hónapban egyszer narancslevet a diliházba. Bellának viszont, remélem, hogy hiányoznék, neki biztosan. -kissé elmosolyodtam. -Meg Jawnnak is talán, vagy ha nem is akkor meg Bellarína rángatná el hozzám. Hej, de szép kilátások. -kis szünetet tartottam a gondolat menetben. -Basszus... Conor meg teljesen, legalábbis látszólag, belém van zúgva. Alig ismerjük egymást, de már őt sem kívánom a hátam közepére sem. Ollálé kijelenthetem, hogy teljesen begolyóztam, magammal beszélgetek és ez nem az első eset. -felemeltem fejem.

Valaki ült mellettem. Egy férfi. Mikor ráeszméltem, hogy ki az, meg sem tudtam szólalni.

-Szia Cica. Hiányoztam? -kérdezte, majd magához húzott és egy anyagot nyomott a számra.

Próbáltam, kiszabadulni, sikítani, de erősebb volt nálam és hangomat, pedig elnyomta a fehér kendő. Szédülni kezdtem, majd minden elsötétült és elvesztettem az eszméletem.

*Edward szemszöge*

-Hol van Evy?

-Nem tudom, de nem is érdekel. Remélem ragaszkodott jól bevált szokásához és lelépett. -mondta cinikusan anya.

-Ezt nem akarom újra kezdeni. Megyek megkeresem. -mondtam kissé szemre hányóan és elindultam.

Már egy ideje keveregtem a bokrok között jobbra, balra, de nem találtam. Nagyon reménykedtem benne, hogy anyának nem lesz igaza, de Evy nem hagyná, csak így itt a gyerekeket.

-Kellett nekem Johnra hallgatnom és hozzánk menni. Így sem rajongott azért az ötletért, hogy egyáltalán ide jöjjön, de anyámnak rá kell tennie még egy lapáttal és minden napját megkeserítenie. Belláék is folyamatosan "szórakoztatják", csak úgy mint engem. Várnom kellett volna még és nem első nap "letámadni". -filóztam magamba. -Nem tehetek róla, hogy szeretem, viszont a jelen állás szerint, nagyon úgy néz ki, hogy rendesen magamra haragítottam, amivel lebombáztam az eddig "felépített várat". -elértem a parkolóhoz. -Hát ennyi... már mindenhol voltam, de sehol sem találtam. -körbe néztem, hátha meglátom valahol.

A parkoló szinte kihaltnak volt mondható, legalábbis mozgolódás területén, mert amúgy tele volt. Csak egy férfi pakolászott a kocsijánál. Elő vettem a telefonom és hívni kezdtem Evyt, nem tudom, hogy ez miért, csak most jutott eszembe. Éppen csak átsiklott a kocsin a tekintetem, de szinte azonnal vissza tértem, mivel elég furcsa látványt pillantottam meg, mikor kinyitotta a hátsó ajtót.

Egy kar csúszott ki belőle és erőtlenül lógott. Először az hittem, hogy csak paranoiás vagyok, ez esetben, sajnos tévedtem. Amit láttam az valós volt. Nem tudtam levenni szemem a történtekről, közben, pedig egyre idegesebben vártam, hogy Evy felvegye a telefont. A férfi kivett egy telefont és felvette, de hangját a fülemnél hallottam.

-Helló Edward.

-Mit csináltál Evyvel? -kérdeztem és elindultam a kocsi felé.

-Nem hagyom, hogy közénk állj. -ült be a kocsiba.

-Milyen közétek? Engedd el!

-Ugyan, miért tenném? Te is tudod, hogy jobb lesz neki nélküled. -elindította az autót. -Nincs igazam? Ha annyira szereted, akkor nem fogod keresni, különben örökre elbúcsúzhatsz tőle.

Kinyomta a telefont. Kihajtott a parkolóból, majd pár perc múlva beleveszett a tömegbe.

Legszívesebben utána mentem volna, de amit mondott vissza tartott.

Valami azt súgta bennem, hogy az ismeretlen férfinek igaza volt és csak azt mondta ki, amit én is tudtam, de nem mertem bevallani magamnak.

Evy & Edward

2013. március 16., szombat

11. fejezet: Utazás és teljes a káosz




Felöltöztettem a srácokat, ami elég nehéz művelet, volt, mivel, mikor megkérdezték, hogy hova megyünk és én elmondtam, hogy meglátogatjuk Bellarínát és a papa is ott lesz, olyan hirtelen ébredtek fel, mintha egy zsák elemet ettek volna meg. Elköszöntem Emilytől, Conortól és szóltam a főnökömnek, hogy elutazom. A reptérre taxival mentünk. Fura volt újra ott állni. Három év telt csak el mióta ide jöttem, de mégis minden megváltozott. "Egyedül" jöttem ide, most viszont már hárman megyünk vissza... vissza oda, ahonnan eljöttem és úgy gondoltam, hogy sohasem megyek vissza és most tessék. Már a felhők alatt látom kibontakozni Dublint, mintha beleégett volna ez a kép az emlékezetembe. Harry és Will nekem dőlve aludtak. Elkezdtem felkeltegetni őket, majd elő vettem a pulcsikat, amiket a táskámba tettem. Mit ne mondjak én is elcsigázódtam a repüléstől. Kicsit, olyan volt, mintha a lelkem valahol máshol járna és a testem, csak monoton módot tenné amit az agyam diktált. A srácok is hasonlóan voltak, csak ők azért, mert most keltek fel. Megkerestem a bőröndjeinket, majd tovább folytattuk utunk ki az előcsarnokba. Egy ajtó és ott vagyunk.

-Vajon ki jött értünk? -kérdeztem magamtól.

Sokan mentek előttünk az ajtó szinte folyamatosan nyitva volt. Mi is átmentünk rajta. Rengetegen vártak kint.    Családtagok, barátok, testvérek. Mosolyogva néztem őket, amikor a tömegen belül megláttam egy kisebb csoportot és közepén egy igen ismerős személlyel.

-Tehát te jöttél értünk. -mondtam magamba.

-Anyu. Anyu. -húzogatták a kezem a srácok.

Észre sem vettem, hogy megálltam.

-Hol van apu? -kérdezte Harry, kissé aggódó tekintettel.

-Mindjárt megkeressük. Gyertek menjünk oda. -mutattam a liftre.

Oda értünk és beszálltunk. Lementünk a legalsó szintre, ami egy parkoló ház volt. Elő vettem a telefonom és tárcsáztam Ed számát. Egy idő után fel is vette.

-Szia. Merre vagytok? -a háttér zaj alapján még mindig, nem sikerült meglógnia a rajongók elől.

-Gyere a legalsó szintre Don Juan. Az újságos melletti lifttel gyere le. -mondtam mosolyogva, mert minimum öt ember kiabálta, hogy Ed adja meg nekik a számát és valaki, aki közel lehetett a telefonhoz, mivel elég hangos volt, azt mondta, hogy írja alá a homlokát.

-Nem írom alá a homlokod. Oké, akkor ott. -mondta az utóbbi mondatot nekem címezve és letette.

-Na srácok, mindjárt jön apu. -mondtam mosolyogva, de éreztem, hogy nagyon kell uralkodnom magamon, mert, ahogyan elképzeltem a szituációt, ami odafent lehetett akaratom ellenére is elkapott a nevetés.

Pár perc múlva elkezdett lefelé jönni a lift, majd mikor kinyílott ott állt az enyhén megtépázott Edward Grimes. Harry és Will azonnal odafutottak hozzá és átölelték. Én meg csak álltam és néztem őket mosolyogva, majd oda mentem hozzájuk. Ed felállt és mi is átöleltük egymást, ami kicsit hosszúra sikerült, bár azt kívántam, bárcsak megállt volna az idő. Most éreztem, csak igazán, hogy mi hiányzott a legjobban, az ölelése, illata és biztonságot nyújtó karjai.

-Szia. -engedtem el.

-Jó újra látni titeket. -mosolygott. -De induljunk, közben. Mi van veletek srácok?

Magamhoz képest túlontúl csendes és szótlan voltam, bár ez nem volt gond, mert, ha akartam, se tudtam volna megszólalni. Két gyerek és egy felnőtt túl beszédes fiú mellett, aligha lett volna esélyem. Viszont elgondolkodni elég jó volt ez az átmeneti némaságom.

-Hogy örülnek egymásnak. Nekem ritkán örülnek ennyire, de ettől függetlenül nem vagyok féltékeny. Lehet, hogy ott kéne hagynom Conort és vissza kéne térnem a régi kerékvágásba? Szívesen megtenném, mert a srácok így boldogok, de nem tudom, hogy mit érzek Ed iránt. Miért van ez velem? Először Edward, aztán Conor, most megint Ed és, ha vissza megyünk akkor ismét Conor. Mint valami rossz álom. -gondolkodtam magamban.

Megérkeztünk a kórházhoz. Kiszálltunk és elindultunk. Felmentünk az emeletre, ahol Bella volt.

-Mi megvárunk idekint. -mondta Ed a váróba érve.

-Köszi.

Elindultam befelé.

-Elnézést. -fordultam az egyik ápolónőhöz. -Bella Mondorához jöttem látogatóba. Melyik szobában találom?

-Már van bent nála egy látogató, többet nem fogadhat. -mondta mogorván. -Ha csak nem rokona a betegnek.

-A nővére vagyok. Bemehetnék hozzá? -kérdeztem.

-A 214-es szobában, de már vannak bent nála, egyszerre, csak egy látogató lehet.

-Rendben, akkor, majd szólok a vendégének, hogy had beszéljek a beteggel. -mondtam és elindultam az említett szoba felé.

-Sziasztok. -mentem be a szobába.

-Hello. -köszönt John.

-Hali husi! -ugrott ki az ágyból Bella, utcai ruhában. -Örülök, hogy látlak. -átölelt, adott egy puszit az arcomra és távozott a szobából.

Döbbenten néztem Johnra, aki csak mosolygott és szintén átölelt.

-Én is örülök, hogy itt vagy. -mondta és követte Bellát.

Én meg ott álltam teljes ledöbbenésemben, mint egy szobor, majd kapcsoltam, hogy mi történt. Kirohantam a folyosóra John-t leelőzve Bella után. Mikor utol értem, megragadtam a kezét.

-Most elárulnád, hogy mi van? Ed azt mondta, hogy beteg vagy, de nem engeded magad megvizsgáltatni, csak, akkor, ha ide jövök és beszélhetsz velem, de most nem értem, hogy mi ez az egész. -mondtam és éreztem, hogyha nem kapom meg a számomra megfelelő és legmegnyugtatóbb választ, akkor ki fogok borulni.

-Csak szerettelek volna újra látni és beszélgetni egy kicsit, meg a srácokkal, remélem őket is magaddal hoztad.

-Igen itt vannak, de...

-Na akkor semmi, de. Délután elmegyünk vásárolni, sütizni vagy, majd kitaláljuk. Viszont előtte még van egy kis dolgom, utána mehetünk. Hali. -ismét ott hagyott.

Pár perc elteltével, kimentem a váróba, ahol Harryt, Willt és Edet hagytam, de már csak az utóbbi volt ott.

-Hol vannak a gyerekek? -kérdeztem, még mindig ledöbbenve Bellán.

-Bellarína és John magukkal vitték őket, ahogyan a kocsikulcsot is. -mondta. -Kénytelenek leszünk gyalogolni.

Nem reagáltam, csak pörgött az agyam és meredtem Ed arcára, de, mintha nem is láttam volna, hogy ott van.

-Evy hallasz? -integetett kezével arcom előtt, de még csak nem is pislogtam. -Asszem még jót is fog tenni a séta. -nézett rám furán. -Gyere. -karolta át vállam és így kezdett vezetni.

Már egy jó ideje mehettünk és a kórházat is régen magunk mögött hagytuk, de fogalmam sem volt, hogy hogyan kerültünk oda, ahol most sétáltunk. Megálltam és már nem tudtam tovább magamban tartani gondolataimat.

-Ez most mire volt jó neki? Ide utazok, mert azt hiszem, hogy beteg, de kiderül, hogy semmi baja, csak szeretne vásárolni és sütizgetni. Majd szét aggódom magam, erre kiderül, hogy csak színlelt és, ha ez nem lenne elég, akkor itt a hab a tortára, bocsi, inkább már a cseresznye, John mindenről tudott. -hadartam ingerülten. -Te tudtál erről? -szegeztem Edwardnek a kérdést.

-Evy, én...

-Persze, hogy tudtál róla! -mondtam, meg sem várva, hogy mit válaszol. -Hisz az ikertestvére vagy, amit ő tud, azt te is. Itt mindenki, tud mindenről, csak én nem! -borultam ki teljesen.

-Nyugi Evy! Csitulj! -mondta.

-Nem csitulok. Nem tudom, hol vannak a fiaim

-A fiaink. -javított ki.

-Egyenlőre, csak az én fiaim, te szinte nem is ismered őket. Még egy hónapja sincs, hogy tudsz róluk, ebből talán két nap volt talán, amikor láttátok egymást. Jelenleg, csak a biológiai apjuk vagy és semmi több.

-Nem miattam van ez a helyzet. Te tűntél el minden szó nélkül. Nem én!

-De miattad mentem el, ha nem enyelegsz azzal a pirított sarokbérlővel akkor nem mentem volna el.

-Nem kellett volna, rögtön elmenekülnöd az első akadálynál, értelmes emberek vagyunk, akik megtudják beszélni egymással a problémáikat.

-Persze, most meg én vagyok a hibás mindenért. Hogy lehettem, olyan hülye, hogy ide jöttem. Boldogan megvoltam Jacksonville-ben.

-Az a gond, hogy csak magadra gondolsz. Mások is élnek a környezetedben, akikre szintén figyelned kell.

-Most azt akarod mondani, hogy rossz anya vagyok?!

-Nem...

-De pontosan azt akarod. Hát tudd meg, hogy nem vagyok az, igen is figyelek a gyerekeimre és mindig ők az elsők.

-Nekem is ők a legfontosabbak és te, csak te ezt nem veszed észre.

-Még, hogy én nem veszem észre?! Bocsi, az nem az én bajom, ha nem tudod ezt a "nagy szeretetet" kimutatni. Meg különben is,nem most kéne, hogy fel támadjon benned az apai ösztön.

-Bocsi, hogy most sikerült elárulnod, hogy van két fiam.

-Nem is kellett volna elmondanom. Jól meg voltunk nélküled is és ezután is megleszünk.

-Nem hinném, hogy ezt komolyan mondod.

-De képzeld komolyan mondom. Ne hidd, hogy még mindig szeretlek. Már rég elfelejtettelek.

Magához húzott és megcsókolt. Egy pillanatra ellágyultam és élveztem. Elengedett, csak néztünk egymás szemébe. Hirtelen felindulásból visszakézből lekevertem neki egy pofont.

Evy


Bocsi ezt ide kellett írnom utóiratnak. Én már tudom, hogy mi történik a sötétben :D Aki még nem tudná a Jedward ikreknek március 13-án megjelent új videóklippjük a Happens in the dark. Ha nem láttad, akkor nézd meg gyorsan, ha nem teszed, szégyeljed össze magad. Csak viccelek :D Köszi, hogy elolvastad a blogom és a kommentet se feledd :D




2013. február 27., szerda

10. fejezet: Esély

Már tegnap elkészültem vele, csak már késő volt, ezért nem tettem ki, de most itt van, örültem a sok kominak és Nagyon köszönöm. De hát akkor itt az új rész és most sem elfelejteni a kommenteket.
Evy



Eltelt pár nap. Emily unszolására és Conor további akciói, melyek közé jó pár levél, sms, meg jó pár rózsa csokor. Nem tudom miért, de alap esetben ezt zaklatásnak vettem volna, viszont, most valahogy, nagyon vonzónak tűnt. Néha a legfurcsább helyeken futottunk össze, de mi tagadás, valahogyan még jobban megkedveltem. Iránta táplált érzéseim, most válasz úthoz értek, két irány van és ma fog eldőlni, hogy merre meg tovább kapcsolatunk, nagyon jó barátság vagy szerelem. Szóval úgy döntöttem, hogy adok neki egy esélyt, ha meg nem jön össze, akkor, meg szép elegánsan túlteszem magam rajta, abban, már lassan profi leszek. Ma este van az első randink. Barna, fekete szegélyes, enyhén fodros felsőt, farmert és csipkés magas sarkút vettem fel, hozzá, pedig fekete köves fülbevalót és a pólóhoz színben illő kis táskát kiegészítőnek. Hajam kontyba kötöttem és elegáns sötét sminket tettem arcomra, ami kiemelte szemem.


Emily az én véleményem szerint, azzal töltötte, napjainak szabad perceit, hogy a telefonját figyelte és ha látta, hogy én hívom, csak annyit mondott a telefonba, hogy két perc és ott vagyok, ehelyett viszont egy perc múlva, már csengetett az ajtón. Elköszöntem a srácoktól, majd kimentem. Nem szeretem őket másra hagyni, ilyenkor mindig lelki ismeret furdalásom van. Conor kint várt a ház előtt.

-Szia. -mosolyogtam.

-Szia, nagyon csinos vagy.

-Köszi és merre megyünk? -kérdeztem érdeklődve.

-Hát gondoltam, mivel, ma meccs van, ezért pizza, pia, tv nálam. -viccelődött, miközben elindultunk.

-Na az jó. Nincs is ennél jobb. -nevettem.

-Én viszont tudok jobbat.

-Én meg csak vicceltem.

Kézen fogva, nevetgélve mentünk le az egyik parti koktél bárba. Egy ideje, már ott ültünk és beszélgettünk, mikor eszembe jutott Bellával közös régi játékunk.

-Tíz kérdés, tíz válasz?  -kérdeztem.

-Ha elmondod, hogy az mi, akkor oké. -mondta Conor.

-Egyszer te, egyszer én kérdezek. Mindenki tíz dolgot kérdezhet a másiktól, amire őszintén és hosszan kell válaszolni, plusz van egy dobás lehetősége mindenkinek, amikor nem kell válaszolnia.

-Benne vagyok. Hölgyeké az elsőbbség.

-Hát jó, akkor. Honnan tudod a telefonszámom?

-Neved alapján, a tudakozón át, a munkahelyedig és hozzá jutottam, menedzsernek adtam ki magam.

-A kis cseles. -haraptam rá a szívószálamra.

-Akkor most én jövök. Mikor és miért jöttél ide?

-Három éve, azért, mert ez elég messze volt egy bizonyos embertől és, mert itt volt a ház, amit mamámtól kaptam.

-Másokkal is ilyen kedves vagy, vagy, csak velem?

-Általában próbálok, mindenkivel, kedves lenni, de soha ne akarj az ellenségem lenni, mert akkor soha sem vagyok ilyen, mint most.

-Egy kedves rossz fiú. -nevettem.

-Félősebb, óvatosabb vagy vakmerőbb, bátor típus vagy?

-Vakmerő, mert nem félek kockáztatni és imádom a kihívásokat, de persze ez is szituációtól függ, ha Harryről és Willről van szó, akkor inkább óvatosabb és féltőbb, mint sem vakmerő.

-Mit találsz szépnek rajtam és mi az, amit először meglátsz, ha rám nézel?

-A szemed, szád és a hajad, amit gyönyörűnek találok rajtad és a szemedet látom meg először.

-Érdekes.

-Mi van az ikrek apjával, gondolom köze van ahhoz, hogy ide költöztetek.

-Igen, jól gondolod és elvileg megvan, de légyszi, ne bolygassuk ezt a témát.

-Oké. Te jössz.

-Nincsen több ötletem, egy kicsit kérőbb, ha eszembe jut, akkor szólok.

Nem igazán tudom mennyi időt töltöttünk a bárban, mert se nálam nem volt óra, se sehol felaggatva egy, de nem is nagyon érdekelt, mert jól éreztem magam. A koktél egy kicsit a fejembe szállt, de ez csak abban nyilatkozott meg, hogy felettébb jó kedvem lett. Az utcán sétáltunk és, bár nem tudtam min, de nagyon nevettünk.

-Eszembe jutott egy kérdés. -mondtam.

-Hát akkor ki vele.

-Te merre laksz?

-Innen nem messze. Gyere megmutatom.

Bementünk, majd jobb ötlet híján, elővettünk, egy csomag kártyát. Leültünk a kanapéra és pókerezni kezdtünk. Közben folytattuk a beszélgetést. Elő került, többek között a munka, film, zene, utazás és hírnév téma is.

-És ez itt egy royal flöss. -raktam le lapjaimat.

-Nyertél, nekem csak egy párom van. -dobta le.

-Szerva itt, csere ott. -mosolyogtam és össze szedtem a lapokat, majd keverni kezdtem.

-Vissza vágó? -kérdezte.

- Oké. -mondtam.

-Viszont most legyen valami tét.

-Hú valaki nagyon szerencsésnek érzi magát. -osztottam a lapokat. -Mi lesz a tét?

-Mivel pénzbe nem játszunk, ezért a vesztesnek zálogot kell adnia.

-És mivel lehet később kiváltani, a kérdéses tárgyakat?

-Azt, majd kitalálom.

-Felőlem legyen. -mosolyogtam és megnéztem a lapjaimat.

Az elkövetkezendő körökben birtokomba került egy óra, telefon, cápafogas nyaklánc és egy bőr pénztárca. A "gond" viszont csak az volt, hogy Conor birtokába, pedig a fülbe valóim, mobilom és a táskám.

-Színsor.

-Royal flöss. -mosolygott.

-Francba! -mondtam. -Viszont már nincsen semmim, amit oda tudnék adni zálogba. -emeltem fel a kezem.

-Dehogy nincs, még van, pólód, gatyád.

-Legyen, de ezt még vissza kapod. Viszont ne örülj annyira, van még övem. -húztam ki nadrágomból és adtam oda neki.

Új kört osztottam, amit én nyertem három kör után újra.

-Akkor most, gonosz leszek. Inget zálogba hozzám. -mondtam.

-Kérése számomra parancs. -viccelődött, majd a kezembe adta a kért ruha darabot.

Következő kört Conor nyerte.

-Jöhet a megtorlás. -mondtam magamba.

-Valamit valamiért. Ide a pólóddal. -nyújtotta ki kezét.

-Hát sajnálatos módon az nem lesz, olyan egyszerű. -mondtam kislányos hangon. -Ugyanis segítségre szorulnék. -ültem egy kicsit közelebb hozzá és hátat fordítottam.

Ő is közelebb csúszott a kanapén, óvatosan megfogva felsőm elkezdte lehúzni a cipzárt. Kezével végig simított derekamon, majd egyre feljebb. Felnyújtottam karom, hogy le tudja húzni felsőm. Lerakta maga mellé. Egyik kezem nyakára tettem, hátra fordítottam fejem és megcsókoltam. Közelebb húzott magához. Az ölében ültem. Hátam a kanapénak döntöttem, lábaim, pedig Conor lábán voltak. Lesöpörte a kártyát és a zálogokat a földre. Elemelte hátam a támlától és lefektetett az imént lesöpört dolgok előző helyére. Végig simított oldalamon, hiába éreztem, hogy, majd meggyulladok, annyira forró a testem, kirázott a hideg, ami elmondhatatlanul jó érzés volt, mint meleg nyáron egy pohár jeges tenger víz. Nadrágomat kezdte kigombolni, majd a cipzárt lehúzni, amikor megcsörrent a mobilom.

-Mindig a "legjobbkor". -dohogtam magamba. -Majd vissza hív. -mondtam Conornak, majd kinyomtam a mobilom, meg sem nézve, hogy ki hív. -Most jobb gondom akadt. -erre a kijelentésemre elmosolyodott és ott folytattuk, ahol abba hagytuk.

Lehúzta rólam nadrágom. Combomat simította végig, mikor újra megszólalt a telefonom, először nem foglalkoztam vele, de miután, negyedszerre hívott újra, felültem és megkerestem azt a bunkofont. Megnéztem a kijelzőt, ami az "Ed, fel ne vedd" szöveget írta ki. Vettem egy nagy levegőt, majd felvettem.

-Szia kedvesem, mit szeretnél tőlem, ilyen korai órán? -mondtam nem kevés iróniával a hangomba.

-Kedvesem? Ez új. Neked luxus felvenni a telefonod, vagy elástad a kert végében? -válaszolta.

-Nem ástam el, de elmondanád végre, hogy miért hívtál, ilyen későn? -össze kellett szorítanom ajkaimat, mert miközben én telefonáltam, Conor a nyakamat puszilgatta.

-Hogy vannak a srácok?

-Jól és alszanak, de kinyögnéd végre, hogy mi a mennykőért hívtál fel?

-Azért, mert elég sok probléma akad, itt hidegebb éghajlaton.

-Egyéni szoc probléma.

-Az egyik, de a másik nem egészen.

-Na mi a probléma?

-Bella kórházban van.

-Mi?! És mi van vele? Vagy hogy van és mi baja van? -kérdeztem aggódva.

-Nem tudjuk, hogy mi a baja, addig nem engedi megvizsgáltatni magát, amíg nem jössz ide, csak veled hajlandó beszélni.

-És mióta van rosszul, egyáltalán mik a tünetei?

-Egy pár napja. Ájulás, fal fehér és ehhez hasonlók. John egy teljes napig könyörgött neki, hogy menjen el dokihoz, mert először oda sem akart menni, aztán bekerült a kórházba, ott viszont nem engedi, hogy megvizsgálják.

-Jó akkor holnap oda utazunk. Melyik kórházban van? Egyáltalán hol vagytok? -most jutott eszembe, hogy nem is tudom, hol vannak.

-Dublinban, majd valaki kimegy elétek a reptérre, csak szólj, hogy mikor indultok.

-Jó, minél hamarabb. Szia és köszi, hogy hívtál.

-Szia.

Letettem a telefonom. Eddig teljesen kiszorult a külvilág, most vettem csak észre, hogy melltartóm pántja lecsúszott a vállamról. Vissza húztam és Conorra néztem.

-Bocsi, de ez most nem fog menni. El kell mennem. -húztam fel magamra nadrágomat. -Legjobb barátnőm kórházban van és meg kell látogatnom. Reggel elutazunk a srácokkal. -vettem fel pólómat is, majd elkezdtem össze szedni a cuccaimat.

Csalódottan nézett rám, amit teljes mértékben meg is értek, de ami egy kicsit megijesztett, mintha mérges is lenne.

-Ki hívott fel? -kérdezte.

-Egy régi barátom. -csattintottam össze táskám.

-Akkor miért szólítottad "Kedvesemnek"?

-Csak ironikus voltam, azt hiszem. -az utolsó két szót, már csak magamban tettem hozzá.

-És hova mentek?

-Dublinba.

-Hát akkor jó utat.

-Köszi. -adtam egy puszit szájára. -Nagyon sajnálom, hogy így alakult, majd, ha vissza jöttem, akkor bepótoljuk. Ígérem.

Elköszöntünk egymástól, majd haza mentem és neki álltam össze csomagolni, miután sikerült foglalnom repülő jegyeket a délelőtt 10-kor induló járatra. Átvettem a ruháimat. És reggel valami hasonlóan néztem ki, két órányi alvás után, de mindent össze pakoltam.


Evy