11. fejezet: Utazás és teljes a káosz

Felöltöztettem a srácokat, ami elég nehéz művelet, volt, mivel, mikor megkérdezték, hogy hova megyünk és én elmondtam, hogy meglátogatjuk Bellarínát és a papa is ott lesz, olyan hirtelen ébredtek fel, mintha egy zsák elemet ettek volna meg. Elköszöntem Emilytől, Conortól és szóltam a főnökömnek, hogy elutazom. A reptérre taxival mentünk. Fura volt újra ott állni. Három év telt csak el mióta ide jöttem, de mégis minden megváltozott. "Egyedül" jöttem ide, most viszont már hárman megyünk vissza... vissza oda, ahonnan eljöttem és úgy gondoltam, hogy sohasem megyek vissza és most tessék. Már a felhők alatt látom kibontakozni Dublint, mintha beleégett volna ez a kép az emlékezetembe. Harry és Will nekem dőlve aludtak. Elkezdtem felkeltegetni őket, majd elő vettem a pulcsikat, amiket a táskámba tettem. Mit ne mondjak én is elcsigázódtam a repüléstől. Kicsit, olyan volt, mintha a lelkem valahol máshol járna és a testem, csak monoton módot tenné amit az agyam diktált. A srácok is hasonlóan voltak, csak ők azért, mert most keltek fel. Megkerestem a bőröndjeinket, majd tovább folytattuk utunk ki az előcsarnokba. Egy ajtó és ott vagyunk.

-Vajon ki jött értünk? -kérdeztem magamtól.

Sokan mentek előttünk az ajtó szinte folyamatosan nyitva volt. Mi is átmentünk rajta. Rengetegen vártak kint.    Családtagok, barátok, testvérek. Mosolyogva néztem őket, amikor a tömegen belül megláttam egy kisebb csoportot és közepén egy igen ismerős személlyel.

-Tehát te jöttél értünk. -mondtam magamba.

-Anyu. Anyu. -húzogatták a kezem a srácok.

Észre sem vettem, hogy megálltam.

-Hol van apu? -kérdezte Harry, kissé aggódó tekintettel.

-Mindjárt megkeressük. Gyertek menjünk oda. -mutattam a liftre.

Oda értünk és beszálltunk. Lementünk a legalsó szintre, ami egy parkoló ház volt. Elő vettem a telefonom és tárcsáztam Ed számát. Egy idő után fel is vette.

-Szia. Merre vagytok? -a háttér zaj alapján még mindig, nem sikerült meglógnia a rajongók elől.

-Gyere a legalsó szintre Don Juan. Az újságos melletti lifttel gyere le. -mondtam mosolyogva, mert minimum öt ember kiabálta, hogy Ed adja meg nekik a számát és valaki, aki közel lehetett a telefonhoz, mivel elég hangos volt, azt mondta, hogy írja alá a homlokát.

-Nem írom alá a homlokod. Oké, akkor ott. -mondta az utóbbi mondatot nekem címezve és letette.

-Na srácok, mindjárt jön apu. -mondtam mosolyogva, de éreztem, hogy nagyon kell uralkodnom magamon, mert, ahogyan elképzeltem a szituációt, ami odafent lehetett akaratom ellenére is elkapott a nevetés.

Pár perc múlva elkezdett lefelé jönni a lift, majd mikor kinyílott ott állt az enyhén megtépázott Edward Grimes. Harry és Will azonnal odafutottak hozzá és átölelték. Én meg csak álltam és néztem őket mosolyogva, majd oda mentem hozzájuk. Ed felállt és mi is átöleltük egymást, ami kicsit hosszúra sikerült, bár azt kívántam, bárcsak megállt volna az idő. Most éreztem, csak igazán, hogy mi hiányzott a legjobban, az ölelése, illata és biztonságot nyújtó karjai.

-Szia. -engedtem el.

-Jó újra látni titeket. -mosolygott. -De induljunk, közben. Mi van veletek srácok?

Magamhoz képest túlontúl csendes és szótlan voltam, bár ez nem volt gond, mert, ha akartam, se tudtam volna megszólalni. Két gyerek és egy felnőtt túl beszédes fiú mellett, aligha lett volna esélyem. Viszont elgondolkodni elég jó volt ez az átmeneti némaságom.

-Hogy örülnek egymásnak. Nekem ritkán örülnek ennyire, de ettől függetlenül nem vagyok féltékeny. Lehet, hogy ott kéne hagynom Conort és vissza kéne térnem a régi kerékvágásba? Szívesen megtenném, mert a srácok így boldogok, de nem tudom, hogy mit érzek Ed iránt. Miért van ez velem? Először Edward, aztán Conor, most megint Ed és, ha vissza megyünk akkor ismét Conor. Mint valami rossz álom. -gondolkodtam magamban.

Megérkeztünk a kórházhoz. Kiszálltunk és elindultunk. Felmentünk az emeletre, ahol Bella volt.

-Mi megvárunk idekint. -mondta Ed a váróba érve.

-Köszi.

Elindultam befelé.

-Elnézést. -fordultam az egyik ápolónőhöz. -Bella Mondorához jöttem látogatóba. Melyik szobában találom?

-Már van bent nála egy látogató, többet nem fogadhat. -mondta mogorván. -Ha csak nem rokona a betegnek.

-A nővére vagyok. Bemehetnék hozzá? -kérdeztem.

-A 214-es szobában, de már vannak bent nála, egyszerre, csak egy látogató lehet.

-Rendben, akkor, majd szólok a vendégének, hogy had beszéljek a beteggel. -mondtam és elindultam az említett szoba felé.

-Sziasztok. -mentem be a szobába.

-Hello. -köszönt John.

-Hali husi! -ugrott ki az ágyból Bella, utcai ruhában. -Örülök, hogy látlak. -átölelt, adott egy puszit az arcomra és távozott a szobából.

Döbbenten néztem Johnra, aki csak mosolygott és szintén átölelt.

-Én is örülök, hogy itt vagy. -mondta és követte Bellát.

Én meg ott álltam teljes ledöbbenésemben, mint egy szobor, majd kapcsoltam, hogy mi történt. Kirohantam a folyosóra John-t leelőzve Bella után. Mikor utol értem, megragadtam a kezét.

-Most elárulnád, hogy mi van? Ed azt mondta, hogy beteg vagy, de nem engeded magad megvizsgáltatni, csak, akkor, ha ide jövök és beszélhetsz velem, de most nem értem, hogy mi ez az egész. -mondtam és éreztem, hogyha nem kapom meg a számomra megfelelő és legmegnyugtatóbb választ, akkor ki fogok borulni.

-Csak szerettelek volna újra látni és beszélgetni egy kicsit, meg a srácokkal, remélem őket is magaddal hoztad.

-Igen itt vannak, de...

-Na akkor semmi, de. Délután elmegyünk vásárolni, sütizni vagy, majd kitaláljuk. Viszont előtte még van egy kis dolgom, utána mehetünk. Hali. -ismét ott hagyott.

Pár perc elteltével, kimentem a váróba, ahol Harryt, Willt és Edet hagytam, de már csak az utóbbi volt ott.

-Hol vannak a gyerekek? -kérdeztem, még mindig ledöbbenve Bellán.

-Bellarína és John magukkal vitték őket, ahogyan a kocsikulcsot is. -mondta. -Kénytelenek leszünk gyalogolni.

Nem reagáltam, csak pörgött az agyam és meredtem Ed arcára, de, mintha nem is láttam volna, hogy ott van.

-Evy hallasz? -integetett kezével arcom előtt, de még csak nem is pislogtam. -Asszem még jót is fog tenni a séta. -nézett rám furán. -Gyere. -karolta át vállam és így kezdett vezetni.

Már egy jó ideje mehettünk és a kórházat is régen magunk mögött hagytuk, de fogalmam sem volt, hogy hogyan kerültünk oda, ahol most sétáltunk. Megálltam és már nem tudtam tovább magamban tartani gondolataimat.

-Ez most mire volt jó neki? Ide utazok, mert azt hiszem, hogy beteg, de kiderül, hogy semmi baja, csak szeretne vásárolni és sütizgetni. Majd szét aggódom magam, erre kiderül, hogy csak színlelt és, ha ez nem lenne elég, akkor itt a hab a tortára, bocsi, inkább már a cseresznye, John mindenről tudott. -hadartam ingerülten. -Te tudtál erről? -szegeztem Edwardnek a kérdést.

-Evy, én...

-Persze, hogy tudtál róla! -mondtam, meg sem várva, hogy mit válaszol. -Hisz az ikertestvére vagy, amit ő tud, azt te is. Itt mindenki, tud mindenről, csak én nem! -borultam ki teljesen.

-Nyugi Evy! Csitulj! -mondta.

-Nem csitulok. Nem tudom, hol vannak a fiaim

-A fiaink. -javított ki.

-Egyenlőre, csak az én fiaim, te szinte nem is ismered őket. Még egy hónapja sincs, hogy tudsz róluk, ebből talán két nap volt talán, amikor láttátok egymást. Jelenleg, csak a biológiai apjuk vagy és semmi több.

-Nem miattam van ez a helyzet. Te tűntél el minden szó nélkül. Nem én!

-De miattad mentem el, ha nem enyelegsz azzal a pirított sarokbérlővel akkor nem mentem volna el.

-Nem kellett volna, rögtön elmenekülnöd az első akadálynál, értelmes emberek vagyunk, akik megtudják beszélni egymással a problémáikat.

-Persze, most meg én vagyok a hibás mindenért. Hogy lehettem, olyan hülye, hogy ide jöttem. Boldogan megvoltam Jacksonville-ben.

-Az a gond, hogy csak magadra gondolsz. Mások is élnek a környezetedben, akikre szintén figyelned kell.

-Most azt akarod mondani, hogy rossz anya vagyok?!

-Nem...

-De pontosan azt akarod. Hát tudd meg, hogy nem vagyok az, igen is figyelek a gyerekeimre és mindig ők az elsők.

-Nekem is ők a legfontosabbak és te, csak te ezt nem veszed észre.

-Még, hogy én nem veszem észre?! Bocsi, az nem az én bajom, ha nem tudod ezt a "nagy szeretetet" kimutatni. Meg különben is,nem most kéne, hogy fel támadjon benned az apai ösztön.

-Bocsi, hogy most sikerült elárulnod, hogy van két fiam.

-Nem is kellett volna elmondanom. Jól meg voltunk nélküled is és ezután is megleszünk.

-Nem hinném, hogy ezt komolyan mondod.

-De képzeld komolyan mondom. Ne hidd, hogy még mindig szeretlek. Már rég elfelejtettelek.

Magához húzott és megcsókolt. Egy pillanatra ellágyultam és élveztem. Elengedett, csak néztünk egymás szemébe. Hirtelen felindulásból visszakézből lekevertem neki egy pofont.

Evy

Bocsi ezt ide kellett írnom utóiratnak. Én már tudom, hogy mi történik a sötétben :D Aki még nem tudná a Jedward ikreknek március 13-án megjelent új videóklippjük a Happens in the dark. Ha nem láttad, akkor nézd meg gyorsan, ha nem teszed, szégyeljed össze magad. Csak viccelek :D Köszi, hogy elolvastad a blogom és a kommentet se feledd :D