Helló mindenkinek, aki esetleg betéved blogomra! Örömmel jelentem, hogy így vissza térve és egy cseppnyi idővel ügyesen gazdálkodva, hamarosan érkezek új résszel és fejléccel. Addig is, ha már eddig halasztottam a dolgok egy kis előzetes a következő részből:
Bella maga alatt van, mert nem úgy alakul kapcsolatuk Johnnal, ahogyan szeretné. Alig látják egymást és alig vannak együtt. Evy megpróbál tenni valamit, azért, hogy "kishúgának" jobb kedve legyen és közben azon is töri a fejét, hogyan tudna neki segíteni. De persze, hogy legutolsó lehetőségként jut eszébe a legjobb és legegyszerűbb megoldás. Nem csoda, hiszen neki is tizennégy felé vannak a gondolatai, mert nem elég neki az esküvő megszervezése, amiben a szülők akarnak mindent csinálni (persze ezzel nem lenne gond, ha figyelembe vennék a "gyerekek" elképzelését) és természetesen non-stop 24 órában e körül forog a világ. Szóval lassan bujkálnia kell, mert mikor legkevésbé számít rá vagy lenne alkalmas, tutira akkor jelennek meg a túlzottan kedves szülők.
Akkor hamarosan itt vagyok az új résszel, addig is,
-Ilyen korán mész is? -ültem fel az ágyban és az órára néztem, ami még hét órát sem mutatott. -Alig látlak mostanában a gyerekekről meg nem is beszélve. -ásítottam.
-Sajnos. -kötötte meg nyakkendőjét. -Tudom, hogy keveset vagyok veletek, főleg most, de ígérem, hogy változtatok, de most, hogy Bellarína helyett Denis lett a főnök állandó a futkosás.
Szeretem nézni, amikor öltözködik. Főleg, amikor fekete élre vasalt nadrágot, fehér inget és nyakkendőt vesz. Annyira jól áll neki. Ha nem türtőztetném magam, most a nyakkendőjénél fogva húznám vissza magam mellé és leteperném. Hoppá, ez a terhesség nem csak éber alváshoz vezetett.
-Elbambultál. -mosolygott és egy puszit adott ajkaimra búcsúzóul. -Amint tudok jövök.
Átkaroltam nyakát s szenvedélyesen megcsókoltam, miközben magamra húztam vissza az ágyra.
-Nem maradhatnál még egy kicsit? -suttogtam a fülébe.
-Maradnék én, de várnak. -csókolta végig nyakam. -És ha még egyszer elkések, akkor Den beváltja ígéretét, miszerint reggel ő jön ébreszteni.
-Hát az nem lenne jó. -csókoltam meg még egyszer, majd elindult dolgozni.
Már nem tudtam vissza aludni, de még pihentem egy kicsit. Harry-t és Will-t, majd csak nyolckor keltem, mivel a suli kilenckor kezdődik. Szórakozottam formákat rajzolgattam hasamra ujjammal és közben dúdolgatta. Még egyáltalán nem látszik, pedig egy kisbaba növekszik odabent. Már csak arra leszek kíváncsi, mit fog szólni a sajtó, ha el kezdek gömbölyödni. Mosolyt csal arcomra a gondolat, hogy lassan hét év után ismét babázhatok.
Álmodozásomat telefonom szakította meg, ami annyira megijesztett, hogy lefordultam az ágyról. A takaró teljesen betakart, megértem megtalálni a mobilom és felvenni.
-Szia anyu.
-Szia kicsim. Hogy vagy? Ugyan nem ébresztettelek fel?
-Nem dehogy, már ébren voltam. Megvagyok. És ti? Hogy megy a kávézó? -igen, anyumék saját kávézót nyitottak a belvárosban.
-Örülök. Megy, bár még kell neki pár hónap, hogy befusson, de egész jól haladunk. Mit csinálsz?
-A földön fekszek egy sátorban, ami a takaróm.
-Miért fekszel te a földön? -hökkent meg.
-Mert megijesztett a telefonom és leestem. -magyaráztam egy nagy sóhaj keretein belül.
-Leestél?! Mi?! Nincsen semmi baj?! Azonnal oda megyek, addig ne csinálj semmit, csak maradj nyugodt! -hadarta.
-Anyu elég! Nyugalom semmi bajom. Nem kell ide jönnöd. Meg különben is nem estem nagyot, csak legurultam az ágyról. -válaszoltam kapkodva, már csak az kellene nekem, hogy ide jöjjön és megint nem csinálhatok semmit.
-Biztos?
-Persze. Várj. Aú mégsem, asszem görcsöl a hasam. -tettettem magam.
-Jesszusom!
-Nyugi, csak szórakozok, nincsen semmi baj. Ennyire nem kell aggódnotok. Nem beteg vagyok, csak terhes és amúgy is még csak éppen, hogy a három hónapos. Nyugalom, mert nem én, hanem ti fogtok kikészülni. -mondtam a sablon szöveget, ami már vagy egymilliószor elhangzott a számból.
-Jó, csak féltelek, úgy mint apud, a barátaid és a vőlegényed. -az utolsó szó, még mindig furán hangzott, akaratomon kívül a jegygyűrűmet kezdtem forgatni ujjamon.
-Tudom, és azt is, hogy jót akartak, de azért engedjetek levegőt venni.
-Jó, csak tudod... na mindegy, örülök, hogy jól vagytok, gondolom Harry és Will még alszik, Ed meg dolgozik. Majd ha tudsz, akkor ugorj be hozzánk.
-Igen. Mindenféle képen megyek. Puszi.
-Puszi kicsim. Szeretlek.
-Én is és aput is puszilom. Szia.
-Szia.
Letettük. Magamra húztam a takarót, úgy hogy teljesen eltakarja a fejem, majd elnyúltam a padlón. Ám ezt nem sokáig tehettem, mert ismét csörgött a telefonom.
-Igen? -tettem fülemhez.
-Szia. Valamikor ráérsz a mai nap folyamán, lehetőleg délelőtt?
-Persze, de ugye minden rendben, olyan fura a hangod.
-Hát... majd inkább négyszemközt.
-Oké. Mit szólnál, olyan kilenc körül nálam. Addigra a srácokat is elviszem suliba.
-Az jó, akkor akkor. Szia.
-Szia.
Vissza feküdtem és mozdulatlanul szuszogtam a sátor-takaróm alatt. Így telt el vagy negyed óra, aztán feltápászkodtam, mert hív az anyai kötelességem.
Lezuhanyoztam felvettem egy ruhát mostanában eléggé kedvelem a hasonlókat. Hajamat kiengedve hagytam és neki álltam reggelit és szendvicseket csinálni. Össze pakoltam az uzsonnás dobozokba, majd mikor végeztem és megreggeliztem felkeltettem a fiúkat is. Mintha csak Ed-et látnám, amikor hétvége van, vagy saját magam pár hónappal ezelőtti énjét. Majdhogynem négykézláb másznak ki az ágyból. Bár igencsak meg tudom érteni. Én is utáltam reggelente felkelni, ha suliról volt szó, azonban muszáj volt. Felöltöztek, megreggeliztek, majd bepakolták cuccaikat és elindultunk a sulihoz. Bekísértem őket, majd adtam nekik egy egy puszit és tovább mentem anyumék kávézójához a Dean's Café-ba.
-Sziasztok. -mentem be az irodába. -Mi újság? Jöttem bemutatni magam, hogy élek és semmi bajom. -vigyorogtam.
-Ne gúnyolódj velem. -nézett rám anyu.
-Most miért, semmi rosszat nem mondtam. -játszottam a kislányt.
-Persze, a szüleidnek, meg tollas a háta és még süketek is. -nevetett apu és átölelt. -Régen láttalak.
-Az a múlthéten volt. -hámoztam ki magam az ölelésből.
-A jóhoz gyorsan hozzá lehet szokni. -ölelt át anyu.
Beszélgettünk egy kicsit, majd egy fél óra múlva egy epres és egy csokis frappéval távoztam. A rádióban Cascada egyik régi száma ment a Bad Boy. Mennyire szeretem ezt a zenét. Hangosra tekerten a kocsi rádióját és úgy énekeltem, miközben mentem haza. Fura, de az jutott így hirtelen az eszembe, hogy mennyire meglepődtek a szülők, amikor először volt értekezlet az iskolában, azt hitték, hogy bébiszitter vagy a nővérük vagyok. Hogy néztek, amikor mondtam, hogy nem az édesanyjuk vagyok. Mindig mosolyt csalnak az arcomra ezek az esetek, mivel már többször is előfordult. Elvégre nem sokan lesznek 18 évesen anyukák, ráadásul nem egyből ikrekkel. Persze, azért nekem ez nagyon gyorsan jött, de mostanában meg már az a gyakoribb, ha valaki 30-40 évesen szüli az elsőt. Mindig is fiatal anyuka szerettem volna lenni, bár nem ennyire, most azért örülök. Befordultam a mély parkolóba, majd fel a lakásba. Letettem cuccaimat és nekiálltam muffint csinálni. Éppen jókor, mivel pont akkor tettem be a sütibe, amikor Bellarína felcsengetett a kaputelefonon.
Halk ajtó csukódás hallatszott a bejárat felől, majd kis motozás után kinyílott a hálószoba ajtaja. Háttal feküdtem az ajtónak. Szemem csukva volt, hisz a motozásra ébredtem. Lágy ajkak puszit adtak arcomra, majd eltűntek.
-Ha Denis még egyszer ilyen sokáig lefoglal, kitekerem a nyakát. -motyogtam álmos hangon még mindig becsukott szemmel.
-Nem akartalak felébreszteni. -suttogta és leült az ágy mellé.
-Tudom.
-Nem szoktál te ilyen éberen aludni. Már el sem tudok mozdulni mellőled anélkül, hogy felébrednél.
-Nem szeretem, ha megszöksz mellőlem. Viszont most bűzlesz a bagótól. -fintorodtam el, mikor a szag megcsapta orromat.
-Megyek zuhanyozni és jövök. -simított végig arcomon, majd felállt és hamarosan meghallottam a víz halk zubogását.
Kicsit vissza merültem az álmaimba, ahonnan kiszakadtam...
***
Anno Párizsban minden újra kezdődött köztem és Edward között. Tiszta lap. Bár a mai napig nem tudom, hogy mit keresett azon az éjszakán Párizs egyik szórakozó helyén, de nem is igazán érdekel. Mondhatni úgy vagyok, inkább nem háborgatom a múltat. Így esett, hogy a naplóimat nem olvastam végig és még mindig Zooey párizsi lakásának egyik szekrényében lapulnak. Ott jobb helyen vannak. Meghatározó egy élmény volt újra látni, megérinteni, megismerni a fiaimat. Érdekes, de nagyon jó érzés volt.
Ismét vissza cseppentem a családi környezetbe. Gyerekek, szülők, barátok. Bellarína rengetegszer mondogatta nekem, hogy újra önmagam vagyok, mikor megkérdeztem, miért, csak azt mondta, hogy uncsi voltam és nyúzott meg kifacsart. A dolgok is össze jöttek köztem és Edward között, ám ez két hosszú év folyamata volt.
Vettünk egy saját lakást, amit a gyerekek választottak. Nem nagyot csak egy kis tetőtéri lakást, ami nagyjából a jaksonville-i lakásnak felel meg. Mivel a koncertek miatt, még mindig sokat utaztunk, viszont az utóbbi hónapokban inkább csak John és Ed. Ugyanis bejelentettük, hogy érkezik az újabb Grimes baba, ezzel négyre bővítve a listát, hisz idő közben megszületett Kevin és Margaret kislánya, Rosalin, aki most már 2 és fél éves. Igazi kis tündérke.
Nem, hogy az utazás, de még a lélegzés is meg lett nekem tiltva, azonban ezt nem voltam hajlandó elfogadni, így szegény Bellarínát állították mellém testőr gyanánt, akivel amikor csak tudtunk tilosban jártunk, ez azt takarta, hogy házon kívülre mentünk és lassan a város összes cukrászdáját ismertük. Ami azonban még nagyobb körbe ugrálást jelentett a szülők részéről az az, hogy a negyedik baba érkezésének bejelentése előtt két hónappal, pontosan szentestekor Ed megérte a kezem.
A nagy családi karácsony volt, amit nálunk tartottunk, mindenki ott volt. Anyumék, Susanék, Kevinék, Belláék és Zooey is. Az ajándékokat már kiosztottuk, én egy kar órát vettem Ednek. Egész este meg sem álltam, csak szaladgáltam, mint a mérgezett egér. Harry és Will segítettek kiosztani az ajándékokat. Edward ölelő karjaiban néztem, ahogyan mindenki bontogatja az ajándékát. A felnőttek óvatosan , míg a gyerekek darabokra tépve a csomagolást nyitják ki dobozaikat. Derekamról lecsúszott az ölelő kar és a hátam mögött a fa felé indult. Hátra sandítottam. A fánál állt, nekem háttal és matatott valamit. Nem tartottam annyira fontosnak az eseményt, hogy tovább kémleljem, ezért vissza fordultam az ajándék bontó társasághoz. Leültem a fiúkhoz és segítettem nekik kibontani a játékokon lévő különböző rögzítő darabokat, amikor pohár csengésre lettem figyelmes. Edward, Harryvel és Willel kezdett beszélni. Elmondta nekik, hogy mennyire szeret és mindenféle lököttséggel vegyítette. Felsorolt vicces eseteket, majd azt mondta, ő így szeret, ahogyan vagyok és ezt most szeretné nem csak szavakkal bebizonyítani. Ezek után feltett nekik egy kérdést, amire már tényleg nem számítottam.
-Srácok, megengeditek, hogy feleségül vegyem anyut?
A két kis komisz szőkeség egymásra sandított, majd Harry szólalt meg.
-Csak egy feltétellel. -a kikötést már nem hallottam, mert azt Edward fülébe súgták.
-Áll az alku. -mosolyogtak.
Rám nézett, majd a tenyerén tartott kis dobozkát kinyitotta. A tartalma nem más volt, mint egy gyönyörű fehérarany gyűrű, amit kis kék és kristály ék kövek díszítettek.
-Leszel a feleségem?
Hirtelen nem tudtam mit mondani. Tekintetem a dobozka és a zöld szem pár között cikázott.
Még most is mosolygok, ha vissza gondolok. Bár szoktunk veszekedni, nem is keveset, de a békülés mindig megvan és mondanom sem kell, hogy voltak már igen kellemes kibéküléseink. De semmi sem lehet tökéletes. Úgy túl unalmas lenne.
Idő közben Bella helyét a menedzseri poszton Denis Logen vette át. Barátnőm ugyanis úgy döntött, hogy vissza tér az iskolapadba, de csak levelezőre. Kereskedelem és marketing szakra.
És most itt vagyunk március végén. Apuék Dublinba költöztek és felváltva látogatnak Susanékkal, mintha beteg lennék. Azonban ez már lekorlátozódott heti két látogatásra, mert közöltem, hogy ha a nyakamra járnak, akkor futom magam és bezárkózok a szobámba, aztán leshetik, hogy én onnan kijöjjek.
***
Ismét kizökkenek álmaimból, mikor Ed becsusszan mellém a takaró alá. Átölelt és magához húzott.
-Már azt hittem megevett a sampon.
Csak halkan kuncogott és még jobban magához húzott.
Nem hittem, hogy valaha is el jutok idáig ezzel a történettel, de nagyon örülök, hogy sikerült. Azonban azt el kell mondanom, hogy nélkületek nehéz lett volna. Köszönöm Köszönöm Köszönöm!!!
És ha már az utolsó rész, akkor mindenkit vissza hozok az eddigi szereplők közül.
A szereplők képeit és névsorát az "Összes szereplő" oldalon találjátok a borító kép alatt.
Remélem ezt a részt is sokan olvassátok majd és kommentekben sem lesz hiányom. Az első rész a jövő héten fog érkezni és már nagyon dolgozom rajta, csak időhiányos vagyok.
Mindent még egyszer köszönök mindent, mindenkinek.
Bocsánat, hogy ennyi késéssel hoztam a következő és egyben ennek a résznek az utolsó fejezetét, de rengeteg dolgom volt. Elérkezett tehát a befejező rész, akik olvasták és végig követték az eseményeket azoknak köszönöm és természetesen az újaknak is. A rengeteg kommentet és szavazást megint nagyon köszönöm. Még nem tudom, pontosan, mikor, de hozom a következő részt is. Igen lesz még egy része a történetnek.
Még egyszer mindenkinek rengeteg köszi :)
Puszi: Evy
Megfogadtam, hogy ezt a napot a szabadságnak, örömnek és minden jó dolognak szentelem. Reggel a rádiót, ami ébresztett és általában lendületből lecsaptam, hogy hallgasson el, most maximum hangerőre tekerve bömböltettem és táncoltam, énekeltem, ugráltam, tomboltam. Felkaptam magamra egy egyszerű laza pólót, rövidnadrággal ami szinte ki sem látszott a póló alól, sarut, egy kalapot és elindultam a nagy Párizsba teljesen céltalanul. Fülemben szinte már fülsértően hangosan szólt a zene. Eszembe jutott, hogy már milyen régen csináltam ilyet, újra tizenévesnek éreztem magam, amikor a legnagyobb problémám a másnapi lecke volt.
Körbe jártam egész Párizst, az összes nevezetességet és mindent. Felmentem az Eiffel-torony legfelső szintjére és néztem a távolt, a hatalmas várost. A tengernyi ház, épület, ami a magasból, apró kis játékoknak tűntek, mint egy nagy terepasztal. Gyönyörű. A tájat nézve bele lehet feledkezni, csak nézni és semmire sem gondolni. A szél langyos fuvallattal simogatta bőrömet, a nap, pedig forrón melegítette. A délelőtt és a délután nagy részét is hasonlóan töltöttem. Délben ellátogattam egy út menti szendvicseshez, ahol beruháztam egy nagyon jól kinéző csirkemellel és salátával töltött bagettre, ami hamar el is tűnt. Körutam befejezéseként elmentem vásárolni is, persze nem tömeges méretekben értve. Tulajdon képen egy pólót vettem. Egyszerű tört fehér döntött vállú.
Már 10 óra is elmúlt, mikor Zooeyval a Le Paris nevű, úgy mondott kulturális disco, helyre érkeztünk. Ő rövidnadrágot és flitteres felsőt viselt, saruval. Haja kiengedve volt homlokánál, pedig indián fonattal. Én a napközben vásárolt felsőt viseltem alatta egy rikítóbb kék színű toppal, fekete hosszú cicanadrággal és egy szintén kék színű convers tornacipővel. Hajam nekem is ki volt engedve, de nekem a színes tincsek elég díszt adtak neki. Nem akartam kirívóan öltözni, mert nem "pasivadászatra" jöttem, hanem csak simán szórakozni. Kezdésnek, mivel Zooey azt mondta, hogy neki kell egy kis bátorítás, ezért a bárpulthoz mentünk. Pár enyhén alkoholos "löket" után bele vetettük magunkat a tömegbe és táncoltunk. Nem érdekelt senki és semmi én jó éreztem magamat, természetesen kulturális szórakozásról beszélünk. Néha akadt partnerünk is, de mindegyik, csak egy tánc és semmi több. Zooey fél tizenkettőkor elment, de én még maradtam. Végül is elég nagy vagyok már és tudok vigyázni magamra, meg haza is találok.
Teljesen kiszáradt a torkom. Nagy nehezen a bárpulthoz verekedtem magam kértem és kértem egy italt. Furcsa bizsergés fogta el a tarkómat, mint amikor nézik az embert. Oldalra néztem és meg találtam az érintett személyt. Rámosolyogtam, intettem neki, de nem igazán érdekelt. Vissza fordultam az italomért, megfordultam a tömeget nézve. Egyik hajtincsem bele lógott arcomba, amit hátra tűrtem az este folyamán vagy ezredszerre és kezdtem azon gondolkodni, hogy kerítek egy ollót és levágom. Ahogyan ittam a hideg italt konstatáltam, hogy milyen meleg is van. Kezemmel arcomat kezdtem legyezni, bár nem sokat számított. A zene ismét kicsit halkult, jelezve, hogy lassan jön a következő zene.
-Van partnered? -kérdezte váratlanul a mellettem ülő férfi, akire az előbb rámosolyogtam.
-Nincsen. -válaszoltam kedvesen.
-Akkor táncolnál velem?
Csak bólintottam, mivel a zene ismét hangosra váltott. Bele vetettük magunkat a tömegbe és táncolni kezdtünk.
Nem tudom mennyi lehetett az idő, mikor kiléptünk a discoból. Bevallom, talán kicsit többet ittam a kelleténél, de azért még teljes öntudatban voltam, csak nagyon jó kedvűen. Az ismeretlen férfi mondta, hogy elkísér a lakásig, mivel ő is arra megy. Hogyne véletlenek, meg nem léteznek. Megálltam a lakás előtt, ahol a lámpa mind kettőnket megvilágított. Az este folyamán most az egyszer néztem ténylegesen arcára. Ismerősnek tűnt, de mégis más volt, de nagyon ismerős.
-Nagyon jól éreztem magam, örülök, hogy megismertelek... -kezdte, majd rájöttem, hogy még be sem mutatkoztam.
-Evy. A nevem Evy. -feleltem, de ahogyan hangját meghallottam, teljes tisztaságban, azonnal beugrott, hogy honnan ismerős.
Vízióimból, álmaimból, akinek, most már arcot is tudok adni és még nevet is. Edward Grimes.
-Jól éreztem magam, örülök, hogy megismertelek Evy. -folytatta, amit furcsának tartottam, hisz ő csak megismer, vagy mégsem, de lehet, hogy én tévedtem és mégsem ő az. -Esetleg holnap, bár az időt elnézve inkább ma lenne kedved egy ebédhez, vagy délután sütihez?
-Ebédre, már elígérkeztem, de a sütiben benne vagyok. -egy próbát megér, gondoltam.
-Rendben, akkor hol találkozzunk? -kérdezte.
-A Café de Flore-ben. Az a Rue Saint-Benoit-on van. -mondtam minden gondolkodás nélkül.
-Rendben, akkor ott találkozunk 3 körül.
-Az tökéletes. Köszönöm a meghívást... -mondani akartam a nevet, de mi van, ha mégsem ő az.
-Edward, de inkább, csak simán Ed.
-Akkor köszönöm a meghívást csak simán Ed. Holnap, bocsánat ma a kávézóban 3-kor. -mondtam, mosolyogva, mert egyre biztosabb voltam elképzelésemben.
-Hát akkor jó éjszakát. -köszönt el.
-Inkább jó reggelt. -mondtam halkan és kezet akartam fogni vele, nem tudom, milyen elgondolásból.
Ám kicsit megint meglepődtem reakciójától, megfogta kezem, de nem zárni kezdte, hanem kézfejemet felfordította és apró puszit adott rá.
-Háromkor. -engedte el kezemet és elsétált.
Egy pillanatig kővé válva néztem távolodó alakját, majd felmentem a lakásba és amilyen halkan csak tudtam szobámba siettem. Fiókomból előkaptam a naplókat, amiket még előző este raktam oda és addig lapoztam, kerestem olvastam, ameddig egy képet, leírást, vagy valamit nem találok róla, amiről fel tudom ismerni. Talán egy óra is beletelt, hogy mikor már feladtam volna a lapok közül kicsusszant egy talán 4 éves kép, amin én és ő szerepel.
Egymást nézzük a képen, ő derekamat öleli át én, pedig nyakát. Arcunkról, bár ez csak egy fotó, de mégis szinte tapintható a boldogság. Arcát nézet és nem tudom tovább vinni tekintetem. Ő az, akivel ma találkoztam, bár egy kicsit változott ehhez a képhez képest, de nem sokat.
Mindezek után már csak egy kérdés vetődött fel bennem. Vajon mi történt a képen lévő két emberrel. Ez az, amire egyik napló sem adott választ, de mikor már szinte majdnem elaludtam, arra jutottam, hogy talán nem is kéne tudnom, mert, ha anno nem akartam leírni, akkor könnyebben feldolgoztam annál, minthogy rágódjak rajta és inkább nem is foglalkozom vele.
Evy
-Edward szemszöge-
Az idő lassan már fél tizenkettőre járt, amikor az utcán sétálva az egyik klubból hangos zene szűrődött ki. Régen voltam már bárhol is csak úgy, hogy uccu neki, aztán bulizzunk. Főleg nem egyedül, meg különben sincsen kedvem még vissza menni. Ezzel az elgondolással egyenes irányt vettem a Le Paris nevű hely felé. A klubba belépve egyszerre több hatás is ért, ami először kellemetlennek és furcsának hatott, de mire átverekedtem magam a táncoló heringtömegen a pultig, meg is szoktam. Azt kértem, ami először eszembe jutott, tulajdon képen, nem értettem, hogy hallja a pultos nő, mikor a saját hangomat nem hallottam. Néhány perc múlva meg is kaptam italom és egy húzással meg is ittam. Ahogy csorgott le torkomon érezem, ahogyan marja, égeti végig. A kellemetlen érzéstől kicsit elhúztam számat, de hamar el is múlt. Most a fejem kezdett bizseregni, valami erőset kérhettem, vagy nagyon nem vagyok hozzá szokva az alkoholhoz, ki tudja. Kicsit kémleltem a tömeget. Egy fiatal húszon éves lány lépett közvetlen mellém a pulthoz és kért valamit, majd észre vette, hogy nézem. Elmosolyodott és intett, majd vissza fordult a pultoshoz. Én azonban tovább néztem. Haja hosszú hullámos barna volt benne kék és kicsit fehéres-barna csíkokkal, öltözéke egyszerű, nem túl kihívó vagy feltűnő. Egy színes topp és rajta egy bővebb döntött vállas felső. Nadrág, sima egyszerű szűk fekete farmer, cipő pedig színes convers. Hátra tűrte szemébe lógó haját, és látszólap melege volt, mivel legyezni kezdte arcát, miközben itta az általa kért italt. A zene kicsit lehalkult, mivel kezdődött a következő szám. Kihasználva az alkalmat, megkérdeztem a még mindig mellettem lévő lányt, hogy van-e partnere, de azt mondta nincsen, így felkértem egy táncra. Régi klasszikus kezdődött.
Enrique Iglesias és Ludacris Tonight I'm loving you száma. Az egy táncból kettő, majd három, négy és még nagyon sok lett. Beszélni nem igen beszéltünk, mivel a zene túl hangos volt az ilyen fajta tevékenységhez. Hajnali három körül járhatott, mikor kiléptünk a klubból, mindketten kissé kótyagosan, de teljes öntudattal, inkább csak vidám hangulatúak voltunk. Kiderült, hogy a ház, ahol lakik útba esik a szállodával, így elkísértem. Az ajtónál megálltunk.
-Nagyon jól éreztem magam, örülök, hogy megismertelek... -a nevét akartam mondani, de rájöttem, hogy még nem is tudom, ezt azonban ő is észre vette és közbe vágott, mielőtt megkérdeztem volna.
-Evy. A nevem Evy. -mosolygott.
Egyből tudtam ki ő és rajta is látszott, hogy felismert, de nem tudja mit lépjen. Én jobb ötlet híján befejeztem mondatomat.
-Jól éreztem magam, örülök, hogy megismertelek Evy. -mondtam és eszembe jutott egy nagyon jó ötlet. -Esetleg holnap, bár az időt elnézve inkább ma lenne kedved egy ebédhez, vagy délután sütihez?
-Ebédre, már elígérkeztem, de a sütiben benne vagyok. -mosolygott.
-Rendben, akkor hol találkozzunk? -kérdeztem.
-A Café de Flore-ben. Az a Rue Saint-Benoit-on van. -magyarázta.
-Rendben, akkor ott találkozunk 3 körül.
-Az tökéletes. Köszönöm a meghívást... -szintén gondban volt a névvel, de csak tettette, ebből levettem, hogy belement a játékba.
-Edward, de inkább, csak simán Ed.
-Akkor köszönöm a meghívást csak simán Ed. Holnap, bocsánat ma a kávézóban 3-kor.
-Hát akkor jó éjszakát. -köszöntem el.
-Inkább jó reggelt. -mondta lágyan és kézfogásra nyújtotta kezét.
Megfogtam kezét, de nem zárni kezdtem, hanem kézfejét felfordítottam és apró puszit adtam rá.
-Háromkor. -engedtem el kezét és elsétáltam.
Pár perccel később hallottam magam mögött az ajtó csukódását. Boldog voltam, újra, mint még talán soha. A lelkem körülöttem ugrált a boldogságtól, de testem csak monoton ment előre.
-Szia Evy megjöttem. -dobta le kulcsát és táskáját az előszoba szekrényre Zooey.
-Hali. -köszöntem neki a kanapéról.
-Mi jót csináltál húgi? -huppant le mellém.
-Csak a szokásosat. -mutattam az asztalra. Az össze szedett naplókat olvasom. Borzasztó, hogy ennyi mindent írtam, de nem emlékszem semmire. -csaptam ölembe a könyvecskét.
-Van ilyen, de hidd el, előbb utóbb minden meg fog oldódni. -mosolygott.
-És tervezel mára még valamit? -ment a konyhába.
-Nem tudom, különösebben nem, esetleg, lemegyek a kávéházba, meg sétálni egy kicsit, jól jön ezek után a fejszellőztetés. -ráztam meg fejem felett, az éppen kezemben lévő naplót. -Nincsen kedved velem jönni, olyan egy-két óra múlva?
-Kedvem lenne, de sajnos meg kell terveznem a bemutatóra az esküvői ruhákat, és holnap le kell adnom, mert még meg is kell varrni őket, a rendezvényig meg már csak három nap van. -kutatott a hűtőben.
-Majd megmutatod, milyeneket terveztél? Természetesen, miután készen vannak. -kíváncsiskodtam.
-Persze. -csapódott be a hűtő ajtó. -Te kérsz enni?
-Nem köszi, már ettem.
-1 és fél óra múlva-
-Akkor biztos nem jössz? -kérdeztem az ajtónál állva.
-Igen. -érkezett a válasz.
Lenyomtam a kilincset, majd elindultam a kávézóba, ahol az elmúlt másfél hét alatt törzs vendég lettem. Minden nap lejárok ide, majd általában estébe nyúló sétákat teszek a városban. Közel van Zooey, anyum húga, lakásához.
-Sziasztok. -köszöntem, mikor beléptem a kávézóba, majd a szokott helyemre sétáltam, a belső udvarban.
Leültem, majd elővettem jelenlegi naplómat és írni kezdtem.
"Kedves Naplóm!
Ma van párizsi tartózkodásom 10. napja. Jó kiszakadni egy nyugodt környezetbe, ahol senki sem ismer, csak Zooey a nagynéném, akivel 13 éves korom óta nem is találkoztam, mivel ide költözött. Nem nagy korkülönbség van kettőnk között. Ő 28 és én 21. Mindössze 7 éves volt, amikor én megszülettem. Ahhoz képest, hogy 15 éve nem láttuk egymást, nagyon jól megvagyunk.
Vissza térve az eredeti itt létemre. Mikor Bella és Emily elhoztak Conortól, nem értettem, miért, de aztán elmondták mi történt, bár nem emlékszem az előzményekre, tudom, ha Bellarína, valamitől/valakitől meg akar óvni, annak nyomós oka van. Már a harmadik napló felénél járok, de napról napra egyre nehezebb olvasni. Mintha túl terhelődne az agyam. A borzasztó, azonban biztos, hogy továbbra sem dereng semmi.
-Szia! Hozhatok valamit? -kérdezte a pincér.
-Igen, egy jeges tejeskávét.
-Rendben, esetleg még valamit?
-Köszönöm egyenlőre ez elég lesz. -mosolyogtam.
Vissza fordultam naplómhoz, de mikor tollam a laphoz ért, valaki megszólított. Felnéztem és ismerős arcokat láttam a szemben lévő asztalnál.
-Hayley? Mario? -csodálkoztam. -Ti, hogy? Vagy mi? Meséljetek, mi van veletek?
-Ezeket mi is kérdezhetnénk. -öltek le az asztalhoz és Hayley adott két puszit. -Sokat változtál.
-Ezt én is mondhatnám. Már idejét sem tudom, mikor láttalak titeket utoljára. Még mindig Terezánál dolgozol?
-Igen, csak most már, nem vele, hanem helyette. Én lettem a főszerkesztő. És ezzel együtt, kifogtam magamnak a világ legjobb pasiját. -mesélte fülig érő szájjal, utolsó mondatnál, pedig Mariora nézett.
-Örülök nektek, hogy össze jöttetek. -mosolyogtam.
-És veled mi a helyzet, meg Bellával?
-Öhm... Megvagyunk. -mondtam.
-Biztos? -furcsálta válaszomat.
-Aha. -mosolyogtam.
Még jó sokáig beszélgettünk. Nem mondtam meg nekik, hogy tulajdonképpen nem emlékszem szinte semmire az elmúlt évekből. Boldog voltam, hogy végre el tudtam vonatkoztatni a gondomról. Hazafelé menet, csak mosolyogtam és gépiesen mentem előre az utca zajait kizárva. Keveregtek bennem a dolgok, események, emlékek. Útközben a jókedv egy kis őrültségre is sarkalt. Vettem két doboz hajfestéket -egy kéket és egy fehéreset-, majd mikor megérkeztem a lakásba, levetődtem a kanapéra és bambultam magam elé. Csak mosolyogtam és nem tudtam mit kezdeni magammal. Egy kicsit felocsúdva visszatértem gondolatmenetemhez a hajfestékes részen. Pár csíkot beszíneztem, majd össze fontam hajamat. És kimentek a teraszra és csak kémleltem a távolt.
-Jó lett a hajad. De, hogy-hogy befestetted? -kérdezte Zooey.
Nem válaszoltam. Egyszerűen nem jött ki hang a torkomon.
-Evy! -lökte meg kicsit hátam.
-Hallom. Menjünk el holnap este bulizni. -mondtam.
Bocsi, egy kicsit késett ez a rész, de szerintem érdemes volt rá várni. :D Ezt majd ti eldöntitek. :) Jó olvasást és komizzatok is. :)
Evy
>Első nap<
-Esküszöm, ilyenkor nem tudom elhinni, hogy testvérek vagyunk. -nézett rám John.
-Akkor sem fogok szólni a rendőrségnek.
-Ed te most direkt csinálod, vagy tényleg nem veszed észre, hogy mi történt?
-Nagyon jól, tudom, hogy mi történt, mert a saját szememmel láttam.
-Én azt elhiszem, de ezek szerint, még sem. Ed, Evy-t elrabolták!
-Halkabban már! Nem azért akartam veled négyszemközt beszélni, hogy az egész ház hallja.
-De akkor is muszáj tenned valamit, ez így nem megoldás, hogy beletörődsz, honnan tudod, hogy mi van Evy-vel? Lehet, hogy be van zárva valahová, vagy mit tudom én, de akkor is meg kell keresnünk!
-Nem érted, hogy nem akarom megkeresni?!
-Legalább áruld el, hogy miért? -állt fel a kanapéról.
-Mert igaza volt annak aki elvitte, csak ártok neki.
-Ti meg min veszekedtek? -nyitott be Bella.
-Semmin. -vágtuk rá egyszerre, amire gyanakvó nézése volt a válasz.
-Majd megbeszéljük, már úgy is befejeztük. -nézett rám szúrós tekintettel John.
>Második nap<
A nap ragyogóan süt és csak miénk a ház. Senki más, csak John és én. Kint vagyunk a kis kertben.
-Még mindig nem tudom elérni Evy-t. -feküdtem el a pokrócon és a felettem lévő rózsafát névegettem. -Szerinted mi lehet vele?
-Nem tudom... -mondta John, de nem nézett rám.
-Hát ez nem valami meggyőző... -mondtam hasamra téve a telefonom..
-Pedig tényleg nem tudok semmit. -válaszolta, hasonlóan.
-Az nem létezik, hogy te nem tudod. -kezdtem szórakozni az almával, amit kihoztam magammal a kertbe.
-Mondom, hogy nem. -vonta meg a vállát.
-John Paul Henry Daniel Richard Grimes. Légyszíves ne csináld ezt. Látom, hogy gond van, de nem mondod el. -néztem, rá, de ő csak ült mellettem. -Hát jó... -sóhajtottam és csukott szemmel élveztem tovább a napsütést.
-Ed-nek gondjai vannak és nem tudom, hogyan segíthetnék neki. -bökte ki végre.
Nem válaszoltam.
-Evy-t elrabolták, nem elment, de nem akar szólni a rendőrségnek, mert úgy véli, hogy jobb Evannának, ha mással van.
-Ez most komoly?! Mert, ha igen, akkor tényleg gond van.
-Szia. Igen emlékszem rád. Hogy vagy? -mondta barátságosan.
-Én köszi, jól, de most valami más miatt hívtalak.
-Mond, miben tudok segíteni.
-Nem beszéltél mostanában Evy-vel?
-Amióta elutazott nem. Miért?
Sóhajtottam.
-Nem akarlak, megijeszteni, de Evy eltűnt, pontosabban elrabolták.
-Mi?! Te uram isten és mikor, hogy? Mit tudtok róla? -kérdezte idegesen.
-Em, nyugi, tudom, hogy nem olyan könnyű, de ezzel nem tudsz segíteni. Jelenleg nem tudunk róla semmit, négy napja tűnt el a parkból. Esetleg nem tudsz valakit, aki bánthatta volna?
-Tudtommal nem. Mindenkivel, jó viszonyban volt. Már négy napja?! Vajon mi lehet vele?
-Nem tudom, de remélem, hogy jól van. És esetleg valakivel nem volt szorosabb kapcsolata mostanában, akitől többet megtudhatnék?
-Conorral mielőtt Evy elutazott pár napja jöttek össze, mármint jártak, meg voltak randizni és egyebek, esetleg ő. A gyerekek tudják már?
-Nem, nem mondtuk el nekik. Milyen Conor?
-Conor Whittecker. A száma is megvan valahol, ha megtalálom, akkor megadom.
-Oké köszi.
>Hatodik nap<
-Ez most rajtad áll, hogy figyelmen kívül hagyod vagy adsz egy interjút és lerendezed. Ha a második mellett döntesz, akkor akár kamu szöveget is mondhatsz, de az igazat is elmondhatod. -szedtem elő a szendvicshez valókat.
-Ha nem beszélek úgysem szálnak le róla. -mondta Ed.
-Akkor egyértelmű. Holnap délután?
-Az jó.
-Will, add már ide! -szűrődött be Harry hangja a kertből.
-Megyek rendet teszek, mielőtt sírás lesz belőle.
-Pá pá apuci. -integettem neki.
-Ezt még vissza fogod kapni, csak, hogy tudj róla. -mosolygott és kiment.
-Uhh, olyat én is kapok? -ölelt át John, amire összerezzentem.
-Ha nem ijesztgetsz akkor igen. -vágtam szét még egy zsemlét.
-Akkor nem ijesztgetlek. -adott egy puszit az arcomra és nekiállt segíteni feltenni a zsemlékre a feltétet.
-Sikerült, már elérned Conort? -ültünk le az asztalhoz.
-Nem, egyszerűen nem veszi fel. Emy, viszont mondta, hogy Conor is elutazott nem sokkal Evy után, csak azt nem tudni, hová. -haraptam bele az egyik szendvicsbe. -És ez még nem a legteteje.
-Miért mi van? -kérdezte.
Hátra nyúltam a konyha pultra és elé tettem az újságot, amit nem sokkal korábban hozott Ed.
Nézegetni kezdte az újságot, amiben két oldalas cikk volt testvéréről és a gyerekekről pár lesi fotóval ellátva. Először csak elmosolyodott, majd halkan nevetett. Bár én is így fogadtam a cikket, biztos voltam benne, hogy nem ugyan arra gondol John, amire én.
-Min nevetsz? -kérdeztem.
-Kezdek büszke lenni az újságírókra, meg a lesi fotósokra. Egészen jól ráéreznek a dolgokra, meg furcsa így látni a képeket és közben tudni, hogy ők tényleg az unoka öccseim. -mosolygott.
-Hát igen gyorsan elment az idő. -sóhajtottam.
-Egy időre kimerítettük anyu unoka igényét. -olvasta tovább az újságot.
-Te tudod. -fordultam vissza szendvicsemhez.
-Miért, most nem? -kérdezett vissza. -Főleg, mert Kevin tegnap telefonált, hogy Margaret terhes. Úgyhogy, hét hónap múlva anyuék ismét babáznak.
-Igen. Jó nekik. -mosolyogtam, de belül kicsit szomorú voltam.
-Minden rendben? -kérdezte.
-Persze. -álltam fel és a mosogatóhoz vittem a tányérom.
-Akkor jó. -mondta derűsen.
Nem bírtam tovább magamban tartani a kérdést.
-Te nem szeretnél gyereket? -fordultam felé.
-Ez így nem igaz, hogy nem szeretnék, de... -állt fel az asztaltól. -az sem, hogy igen. Figyelj, még van egy csomó időnk, hogy gyerekünk legyen, én egyenlőre nem szeretnék, majd pár hónap, esetleg pár év múlva. Most még nem, egyenlőre nem.
Szám szélére haraptam, szememben kis könny lábadt. Át akart ölelni, de pont csörögni kezdett a telefonom, ami megmentett. Határozott léptekkel elindultam a fürdő szoba felé, majd magam zártam és felvettem.
-Igen?
-Szia Bella, Emy vagyok.
-Hali. -töröltem le kicsorduló könnyeim.
-Fura a hangod. Csak nincs valami gond? -kérdezte.
-Nincs. -hazudtam.
-Akkor jó. -mosolygott. -Azért hívtalak, mert sikerült elérnem Conort SMS-ben és sikerült megtudnom, hogy Spanyolországban van valahol Santander-ben.
-De jó, köszi. Én nem tudtam elérni. Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem érdemes lenne megkeresni Conort, hátha személyesen közlékenyebb.
-Én benne vagyok.
-Akkor holnap után a reptéren találkozunk.
-Oké szia.
-Szia.
>Hetedik és nyolcadik nap<
Elintéztem Ednek az interjút. Össze pakoltam a cuccaimat és írtam egy levelet Johnnak, hogy hová megyek és, miért.. Jobbnak láttam, ha most itt marad, főleg, mert ránk szálltak az újságok. Ez viszont csak úgy volt lehetséges, hogy csak akkor tudja meg, amikor már elmentem.
Már a lépcső alján voltam, amikor megjelent mögöttem Harry.
-Hát te hogy, hogy nem alszol? -vettem ölembe.
-Szomjas vagyok. -motyogta álmosan.
Fejét vállamra döntötte és egyenletesen szuszogott, de ébren volt, már amennyire ezt ébrenlétnek lehet nevezni. Leültettem a konyha pultra és adtam neki egy pohár vizet. Miután megitta, halkan felvittem a szobájába. Már a felfelé vezető úton vissza aludt. Imádom őket, annyira aranyosak, bár néha rosszak is tudnak lenni, majdnem olyan, mintha a gyerekeim lennének, de csak majdnem. Ez az ami kicsit nyomja a lelkem, hogy én is szeretnék egy saját kisbabát, viszont nem akarom ráerőszakolni John-ra. A másik meg az, hogy megbeszéltük, házasság előtt nincsen gyerek, de arról, mikor szeretne elvenni, még csak említés sem esett. Miközben ezen gondolkoztam az ajtónak dőlve néztem, ahogyan John békésen szuszog az ágyban. Kis lelki ismeret furdalásom van, amiért nem szóltam neki, hogy elmegyek.
Halkan kimentem a házból, majd indultam a reptérre.
>Pár óra múlva<
Megérkeztem Santender-be és nem sokkal utánam Emy gépe is leszállt. Mivel ötletünk sem volt, hogy hol keressük Conor-t, ezért elindultunk a part mentén. Végig jártunk vagy negyven utcát, ami töménytelen mennyiségben csak boltok laktak, de minden fajta. Az ékszerbolt mellett és használt ruha kereskedés és hasonló párosítások. Miközben jártuk az utcákat, alig találkoztunk egy két emberrel. Egyikük meg tudta mondani, hogy merre találjuk a lakó övezetet és azt vettük célba. Nem tudom mennyi időbe telt, mire az egyik lakó, azt mondta, hogy ismer egy ilyen nevű embert és azt is meg tudta mondani, hogy körülbelül hol lakik. Ezután, már egyszerűbb volt a dolgunk. Kizárhattunk több száz házat és már csak nyolc közül kellett totóznunk. Ilyen esetekben természetes, hogy mindig utolsóra találja meg az ember az igazit.
Conort látszólag mi keltettük. Beinvitált minket a házba és leültünk a konyhába.
-Szia, szerintem mi még nem találkoztunk. Bella Mondora. –mosolyogtam.
-Nem igazán szeretek kertelni, úgyhogy… Azt szeretnénk kérdezni, hogy nem-e tudsz valamit Evy-ről?
-Elutazott Írországba valami miatt, még mondta is, de nem jut eszembe. –gondolkodott.
-Igen miattam utazott oda, de eltűnt és nem tudunk róla semmit. –mondtam.
-Tényleg és mióta? –lepődött meg.
-Ma nyolc napja körülbelül. Esetleg nem mondott neked valakit, akivel szorosabb viszonyban van, vagy aki haragudhatott volna rá? –kérdezte Emy.
-Nem. Sajnálom. Szívesen segítenék, ha tudnék. –mondta.
-Akkor potyára jöttünk ide. –húzta el száját.
-Merre találom a mosdót? -kérdeztem.
-Át a nappalin , balra a második ajtó. -mondta Conor.
Kicsit idegesnek tűnt, de nem nagyon foglalkoztam vele. Követtem az útmutatókat és viszonylag hamar meg is találtam a mosdót. Megpróbáltam felhívni John-t, de nem sikerült. Vissza indultam a konyhába. A nappalin átvágva az egyik ajtó nyitva volt és akaratlanul is beláttam oda. Egy nagy ruhás szerkény, de női ruhák voltak benne.
-Gyere Bella induljunk. –mondta Emy.
-Rendben. –kicsit furcsáltam, hogy Conor mint valami fegyőr állt Emily mellett és most már jól láthatóan ideges volt. –Conor, egyedül laksz itt? –kérdeztem.
-Igen. –válaszolta tömören.
-Akkor, miért van abban a szobában egy nagy szekrénynyi női ruha? –mutattam az említett hely felé.
-Az… -nem tudta befejezni, mert nyílott az ajtó.
-Szia Conor megjöttem, bocsi, hogy nem szóltam, de még aludtál… Bella? –nézett rám Evy meglepődöttem. –Bellarína! –ugrott a nyakamba.
Nem tudtam megszólalni a meglepettségtől.
-Hogy-hogy itt vagy? De örülök neked. –ölelt magához.
Nem értettem viselkedését. Akit akarata ellenére visznek el, annak nem ilyen a hozzáállása.
-Evy, jól vagy? –néztem rá.
-Persze, miért nem lennék jól? –értetlenkedett.
-Emily, gyere. –mondtam és elkezdtem az ajtó felé tolni Evy-t.
-Nem mentek sehová. –állt az utunkba.
-Conor légy szíves ne csináld ezt. –mondta Emy.
-De most mért megyünk el? És ő ki? –mutatott Emilyre Evy.
-Az egyik barátnőd. És, mert Conor elrabolt. –válaszoltam.
-Dehogy, itt nyaralunk. –próbált kiszabadítani karját szorításomból.
-Ezt meg honnan veszed? –értetlenkedtem.
-Nem emlékszik semmire. –közölte Conor.
-Hogy mi?! –kérdeztük egyszerre Emyvel.
-Jól hallottátok.
-Miért van odakint egy fotós? –kérdezte Evy.
-Conor, ha nem engedsz ki, akkor az ablakon keresztül, fogom kikiabálni, hogy egy emberrabló vagy, viszont, ha nem akkor nem mondok semmi, sőt, még egy kis hírnevet is kaphatsz.
-Hazudsz. –nézett rám vádlóan.
-Nem szokásom. –mentem az ablakhoz, Evy mellé.
-Nem mered. –mondta, de kezdte elhinni, hogy tényleg megteszem.
-Azt hiszed? –nyitottam az ablakot.
-Jó, legyen. –mondta. –Menjetek.
-Hagyj minket békén egy életre. –vágta Conor fejéhez, Emy.
Nagy nehezen kivittük Evyt a házból, leráztuk a fotóst egy fedő szöveggel, hogy csak meglátogattuk a régi barátunkat és hasonlókkal. Majd elindultunk Jacksonville felé, mivel már mind a ketten biztosak voltunk benne, hogy Evy nem csak megjátssza magát, hanem az utóbbi években történt dolgok, teljesen kiestek neki.
Közben beszéltem Johnnal, aki megértette, miért, nem mondtam el neki előbb, hogy elutazok, azonban, mikor Evyről meséltem, hasonlóan reagált, mint mi Emyvel. Mikor oda értünk egy napot töltöttünk vele, és próbáltunk neki mesélni dolgokat, hátha beugrik, neki valami, de semmi. Nem mertem neki mondani, hogy van két fia, mert kicsit féltem attól, hogy teljes mértékben kiakad. Majd vissza mentem Írországba, Emilyvel, pedig megbeszéltük, hogy addig próbálkozunk felváltva, amíg újra emlékezni fog.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
