Ahogy feltűnt újra Edward az életemben, egyre jobban felerősödtek a rég múlt érzelmeim és vele együtt a, már összeforrt sebek is felszakadtak. Teljesen összezavarodtam, nem tudtam eldönteni, hogy mit is akarok igazán. Újra kezdeni az életet Eddel, vagy folytatni úgy, ahogy az elmúlt három évben tettem. Napok óta nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. A kávé tartott életben. Ha azt hittem, hogy ennél nehezebb már nem is lehet, akkor tévedtem.
*Harry szemszöge*
Will még aludt, anyu, pedig még nem jött be a szobába. Már tegnap is beszéltük, hogy apuval szeretnénk lenni, anyuval is jó, apát is szeretjük és vele még csak most találkoztunk, de már is elment.
-Will. -kezdtem szólongatni. -Will.
Megdörzsölte a szemét és rám nézett.
-Anyu tudja, hogy apu hol van. -mondtam.
-Honnan tudod?
-Azt mondta, hogy mennie kell apunak valahová és várják.
-De úgysem fogja elmondani. Már rengetegszer mondtuk neki, hogy apához szeretnénk menni.
-Akkor mást kell kitalálnunk.
-De mit? -kérdezte.
Mindennél jobban törtem a fejem és Will is ugyan ezt tette. Éreztem, hogy eszébe jutott valami és nekem is ugyan az.
-Megvan. -suttogtuk egyszerre.
Elmosolyodtunk, kikeltünk az ágyból és átmentünk anyához, de mivel nem volt ott ezért a konyhában folytattuk, ahol meg is lett. Ezzel kezdetét vette az apu küldetés.
*Evy szemszöge*
-Légyszi fiúk ne tegyétek ezt velem srácok. Nem akartok enni, inni, felöltözni, játszani, sétálni, mesét nézni, olvasni, rajzolni semmit. Csak követtek és néztek rám azokkal a gyönyörű zöld szemeitekkel. Mit tegyek, hogy egy vajas kenyeret megegyetek?
-Apuhoz akarunk menni.
-De mondtam apu most dolgozik, majd, ha úgy lesz elmegyünk hozzá. Jó? -kérdeztem.
-Addig nem amíg el nem megyünk apuhoz.
-Ha éhen haltok azzal nem oldotok meg semmit. -sohasem kezeltem le őket, hiszen ugyan úgy megértik, mint a felnőttek, csak kicsiben.
Egymásra néztek.
-Na? Éhen haltok, vagy esztek és kitaláltok valami mást?
Megadták magukat. Végre hajlandóak voltak enni, de utána folytatták, amit elkezdtek. Én tovább próbálkoztam, különböző dolgokat kitalálni, de semmi, csak aput akarják. Amikor, már nem láttam mást, megpróbáltam felhívni először Edet, majd Bellát és a végén Johnt, de egyikőjük sem vette fel. Nem tudtam mit tegyek, még ha el is mennénk Írországba hol keressük őket, bárhol lehetnek. Lassan a hajamat tépem a srácok miatt. Semmit sem akarnak addig csinálni, amíg nem látják az apjukat, pontosabban csak rosszalkodtak, de míg az egyszerű gyerekcsínytől indultak, lassan eljutottak arra a szintre, hogy a testi épségükön kellett aggódnom és egy másodpercre sem hagytam őket egyedül, mert amit a fejükbe vesznek az ikrek azt senki sem verheti ki belőlük. Ezt megtanultam röpke három, négy nap alatt.
A tengerparton sétáltam a srácokkal. Gondoltam, itt legalább nem tudnak semmit sem összetörni és nekem is jót tenne a fejszellőztetés. Dél van az idő kellemes, viszonylag sokan vannak a strandon, bár ez egy elég forgalmas rész szinte egész évben, mint a piac szerdánként, olyan három óra felé, amikor még vannak, de már nincsen "hering parti". Harry és Will előre szaladtak, de végig követtem őket a szememmel. Fogócskáztak, mosolyogva néztem, ahogyan egymást kergetik az emberek között szlalomozva.
-Vigyázz! -kiáltotta valaki és abban a pillanatban fejbe talált egy röplabda.
A váratlan ütéstől elestem. A fejemet fogtam, ahol a labda eltalált.
-Jól vagy? Bocs véletlenül rossz felé ütöttem a labdát. -guggolt mellém egy férfi.
-Áh, persze jól vagyok, semmi gond. -mosolyogtam és fel akartam állni, amikor a férfi megragadta a karom.
-Várj segítek.
-Köszi, de megy egyedül. -söpörtem le a homokot a ruhámról.
-Tényleg nagyon sajnálom. Hadd hívjalak meg egy shakre vagy fagyira.
-Köszi, de tényleg semmi gond, nem szükséges.
-Ragaszkodom hozzá. -úgy nézett rám, hogy nem tudtam neki nemet mondani.
-Jó, egy shaket elfogadok. -mosolyogtam. -Meg a fiúknak is ígértem fagyit. -befejeztem a mondatom, majd pár másodperc múlva körbenéztem, de sehol sem láttam őket. -Hol vannak? Nem látom őket. -kicsit kétségbe esve.
Minden kiszállt a fejemből, semmire sem tudtam, figyelni vagy gondolni, csak arra, hogy hol lehetnek.
-Kik hol vannak? -kérdezte a férfi.
-A fiaim. Ikrek szőke hajjal, zöld szemmel és három évesek. -indultam el aggódva és közben minden felé kerestem őket.
A nevüket kiabáltam és mindenki aki az utamba került, megkérdeztem, hogy nem-e látták őket. Senki semmit nem tudott. Csak álltam néztem körbe és teljesen kétségbe estem, közben szapultam magam.
-Hogy lehetek, ilyen rossz és felelőtlen anya, nem figyelek a gyerekeimre és most eltűntek. Ez csak az én hibám. -úgy is mondhatnám, hogy leperegtek előttem életem hibái és mind az amiért magamat okoltam.
Valaki megbökte a vállam. Rögtön 180 fokos fordulatot vettem és ugyan az a férfi állt előttem, mint aki felsegített, mellette viszont a fiaim. Szorosan magamhoz öleltem őket. Hatalmas kő esett le a szívemről.
-Hol voltatok a frászt hoztátok rám. Ne tűnjetek el így még egyszer.
-Anyu megfojtasz minket. -mondták.
Elengedtem őket. Felálltam és hasonló képen megöleltem a férfit, aki megtalálta őket.
-Köszönöm. -töröltem le a megkönnyebbülés könnycseppjét az arcomról.
Ezután elmentünk fagyizni és a strandon játszottunk. Közben megtudtam, hogy a kedves, ám tapadós férfit Conor Whitteckernek hívják. Huszon nyolc éves és sportoló, ami megmagyarázta a kigyúrt bronzos testét. Kócos barna haja és mélybarna, majdnem fekete szemei voltak. Hazafelé kiderült, hogy két utcányira lakik tőlünk.
-Sziasztok, majd remélem még találkozunk. -köszönt el.
-Én is szia. -búcsúztam.
-Szia. -mondták a srácok is.
Éppen befejeztem az esti mesét, amikor Harry egy igen fura dolgot kérdezett tőlem.
-Anyu, ugye ez a bácsi aki megtalált minket, nem lesz az apukánk?
-Persze, hogy nem. -adtam egy puszit a homlokára és betakartam.
Később azonban elgondolkoztam ezen a kérdésen, bár egyenlőre csak, mint ismerős tekintettem Conorra, motoszkált bennem a gondolat, hogy esetleg egy idő után több is lehet, szinte már túlzottan kedves személyiségéből és nem utolsó sorban tökéletes külseje miatt, ezt viszont szerettem volna elkerülni.
-Ezalatt Írországban-
*Bella szemszöge*
Este 11 óra. Már egy tíz perce biztos ülünk az ágy szélén, egymás mellett Johnnal és csak bambulunk magunk elé. Csend van a házban a fiúk szülei és Ed is elment aludni, bár az utóbbiban kételkedem, hogy alszik. Jó egy kicsit csak úgy ülni a csendben és semmit sem csinálni. Egy kis nyugi. Vége lett a koncert túrának és most eljöttünk családot látogatni, pontosabban John bemutatott a szüleinek, mint a barátnőjét. Természetesen a kérdések sokasága között az elsők közé tartozott a "Mikor akartok összeházasodni?" és a "Mikor szeretnétek unokákkal megajándékozni minket?" kezdetű kérdések, amik miatt John, én és az utóbbinál Edward is majdnem megfulladt a félrenyel innivalótól. A legjobban viszont az tetszett, amikor Susan kijelentette, hogy adjuk oda neki az összes telefont, laptopot és egyéb az ő szavaival élve "zizegő-beszélő-kütyüréket" és a srácok, olyan képet vágtak, amit nem lehet szavakkal leírni. Én azonban örültem neki, hogy végre békén hagynak.
-Te mire gondolsz? -kérdeztem Johntól monoton hangon, még mindig magam elé bámulva.
-Rád. -válaszolta. -És te?
-Az elmúlt napokra. Anyudékra, a koncertekre, Edre és Evyre. Aranyosak a szüleitek. -döntöttem vállára a fejem.
-Igen azok.
-Te is az vagy.
-Szeretlek. -elmosolyodtam.
-És mit szeretsz bennem? Sohasem értettem, annyi, nálam sokkal szebb, csinosabb lánnyal találkoztál és mégis engem választottál. De miért?
-Mert imádom a gyönyörű mosolyod és a szemed csillogását. A sima bőröd és a hajad illatát. A hangod, nevetésed. Mindent szeretek benned, még azt is, amikor éppen szidalmazol valakit.
-Tényleg? -néztem rá.
-Uhumm. -csúsztatta kezét, arcomra és megcsókolt.
Ajkai finoman simogatták ajkam. Éreztem, ahogy keze köntösömet köti ki.
-Apud, nem azt mondta, hogy házon belül nincs hancúrozás? -kérdeztem.
-De, viszont ők lent vannak, mi, pedig idefent. -mosolygott ravaszul és hátradöntött az ágyon.
Újra csókolni kezdett, de kezemet a mellkasára tettem és egy kicsit eltoltam magamtól.
-Edward itt van a mellettünk lévő szobában.
-Eddig is itt volt. -csókolgatta nyakam.
-John, légyszi nekem ez így nem megy. -mondtam. -Nem akarom az első adandó alkalommal megszegni apud szabályát.
-Miért talán te sohasem szegted meg apud szabályait? -akadékoskodott, de már csak arcomat fürkészte.
-Soha. -kötöttem vissza köntösöm.
-Nem hiszem el. -mondta.
-Pedig hidd el nyugodtam, mert igazat mondok. -mondtam határozottan.
-Pedig nem hiszem, ugyan, ne mondd már nekem, hogy sohasem csináltál semmi rosszat, vagy egyszer sem füllentettél.
-Soha egyetlen alkalommal sem. -ültem fel, lelökve magamról.
-Most komolyan. Nem mondom el senkinek. Sohasem meséltél a családodról, még csak nem is említetted őket. -bújt hozzám játékosan.
Szemem könnybe lábadt. Érzékeny pont volt ez a téma számomra.
-Nem volt alkalmam se füllenteni, szabályt szegni vagy rosszalkodni. Azért nem meséltem róluk, mert nem akartam, hogy megtudd és utána sajnálj. -fordultam felé könnyes szemmel.
-De mégis mit? -nézett rám értetlenül.
Nagy levegőt vettem. Éreztem a gombócot a torkomon.
-A szüleim meghaltak, nincsenek, egyetlen élő rokonom se. -mondtam, majd kitört belőlem a sírás.
John magához ölelt és nyugtatólag simogatni kezdte a hátam. Utoljára 11 éves voltam, mikor beszéltem róluk Evynek, akkor ismertem meg és csak neki mondtam el, ő, pedig megígérte, hogy soha nem mondja el senkinek.
Evy
.jpg)
.jpg){kind=small}
