12. fejezet: Érzelmi irányok

Csak néztünk egymás szemébe. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy milyen érzelmek kavarognak szemébe. Én kicsit mérges voltam, de nem is. Tovább mentünk, de nem szóltunk egymáshoz, még csak egymásra sem néztünk. Átvágtunk egy parkon, majd több utcán és egy kertvárosi részre értünk, ahol minden ház egyforma volt.

-Elárulnád, hogy hol vagytok? -vettem fel telefonom, nem kis ingerültséggel. -Ennek nagyon örülök, de én honnan tudjam, hogy hol laknak? -mondtam. -Azért meg, hogy csak így szó nélkül elvitted őket, még beszélünk. -nyomtam ki a telefont, majd Edward felé fordultam.

-Bella azt mondja, hogy nálatok vannak.

-Na az jó. -mondta dohogva.

Tovább mentünk és hamarosan megérkeztünk a keresett házhoz. Egy sereg kutya fogadott minket az udvaron. John jött ki, mikor látta, hogy nem boldogulunk velük.

-Anyuék ugye nincsenek itthon? -kérdezte Ed.

-Nyugi, tiszta a levegő, elküldtem őket nagy bevásárlásra..

-Cseles. -mondtam, majd bementem mellette.

-Neked, meg mi a bajod? -kérdezte.

-Összetett, de a másik feled is bele tartozik.

Erre már nem érkezett válasz. Bellát azonnal megtaláltam, a nappaliban, legalábbis én annak néztem. A srácokkal játszottak, valamilyen társast. Kissé lement bennem a pumpa, de ez nem azt jelenti, hogy elfelejtem azt ami történt.

>Pár nap<

Már második napja vagyunk összezárva egy házba. Talán pár évvel ezelőtt még élveztem is volna, de jelen esetben cseppet sem. Enyhén szólva kiéleződött a hangulat. Susannal nem éppen jövünk ki a legjobban, mondhatni, csak Harry és William miatt tűr meg, én próbálok egy kicsit jó benyomást kelteni, de ha levegőt veszek lassan már az is gond. Johnnal viszont sikerült baráti viszonyt kialakítani. Edwarddel maradtunk az "Add ide a sót" mondatnál és semmi több. A gyerekek nagyon élvezik a "nagy családias" környezetet. Jawn és Bella viszont non stop 24 órában, váltott műszakban próbáltak rábeszélni a békekötésre Eddel, de fordítva is ugyan ezt csinálták. 

A mai napon végre az időjárás is engedte, hogy kimozduljunk és a nagy ötlet az lett, hogy hatosban elmegyünk a parkba, Jawn és Bellarína meg elmennek valahová. Ezt egy kicsit bántam, mivel, annak ellenére, hogy folyamatosan nyaggatnak, ők az egyetlen beszélgető társaim, magamon kívül. Harry és Will már azt sem engedi meg, hogy meséljek nekik este, vagy betakarjam őket, mindent csak apa. Komolyan mondom, hogy lassan féltékeny leszek a saját fiaimra.

-Sétálok egyet, majd jövök vissza. -mondtam, de mintha, már megint szellem lennék.

Kis bokor, nagy fa, szép virág, gaz. Körülbelül ennyi volt, amit észre vettem, miközben sétáltam, bár fogalmam sem volt, hogy egyáltalán merre megyek. Találtam egy üres padot és leültem. A parkoló viszonylag közel lehetett, mert már lehetett hallani az autók moraját. Térdemre könyököltem, arcom, pedig kezembe temettem.

-Most mi a mennykőt csináljak? -kérdeztem magamba. -Újra ott vagyok, mint 3 éve... Nem az más helyzet volt, akkor mint pár hete. Miért velem van ez? Régen azt hittem, hogy, ha nagy leszek és találok egy számomra tökéletes pasit, akkor az életem, maga lesz a "földi paradicsom". Hát ezt nagyon elbuktam...  Persze, kellett neked, pont egy hírességbe belezúgni, teherbe esni, aztán, meg elmenni és most csak is magam miatt szenvedek. -nagy levegőt vettem. -Ja és, ha ez nem lenne neked elég, akkor pár nap múlva ismét valakinek fájdalmat fogsz okozni, ugyanis vissza kell menned Jacksonville-be. Azt is teheted, hogy itt maradsz, de akkor tutira be fogsz golyózni, végül is az lenne a legjobb, ha egy gumiszobába zárnának, akkor mindenkinek szebb lenne az élet. A gyerekeid lassan teljesen elfelejtenek, Susannak abszolúte nem hiányoznák, talán még pezsgőt is bontana. Ed... na hogy ő mit csinálna azt nem tudom, de neki sem nagyon hiányoznék. John esetleg hozna nekem egy hónapban egyszer narancslevet a diliházba. Bellának viszont, remélem, hogy hiányoznék, neki biztosan. -kissé elmosolyodtam. -Meg Jawnnak is talán, vagy ha nem is akkor meg Bellarína rángatná el hozzám. Hej, de szép kilátások. -kis szünetet tartottam a gondolat menetben. -Basszus... Conor meg teljesen, legalábbis látszólag, belém van zúgva. Alig ismerjük egymást, de már őt sem kívánom a hátam közepére sem. Ollálé kijelenthetem, hogy teljesen begolyóztam, magammal beszélgetek és ez nem az első eset. -felemeltem fejem.

Valaki ült mellettem. Egy férfi. Mikor ráeszméltem, hogy ki az, meg sem tudtam szólalni.

-Szia Cica. Hiányoztam? -kérdezte, majd magához húzott és egy anyagot nyomott a számra.

Próbáltam, kiszabadulni, sikítani, de erősebb volt nálam és hangomat, pedig elnyomta a fehér kendő. Szédülni kezdtem, majd minden elsötétült és elvesztettem az eszméletem.

*Edward szemszöge*

-Hol van Evy?

-Nem tudom, de nem is érdekel. Remélem ragaszkodott jól bevált szokásához és lelépett. -mondta cinikusan anya.

-Ezt nem akarom újra kezdeni. Megyek megkeresem. -mondtam kissé szemre hányóan és elindultam.

Már egy ideje keveregtem a bokrok között jobbra, balra, de nem találtam. Nagyon reménykedtem benne, hogy anyának nem lesz igaza, de Evy nem hagyná, csak így itt a gyerekeket.

-Kellett nekem Johnra hallgatnom és hozzánk menni. Így sem rajongott azért az ötletért, hogy egyáltalán ide jöjjön, de anyámnak rá kell tennie még egy lapáttal és minden napját megkeserítenie. Belláék is folyamatosan "szórakoztatják", csak úgy mint engem. Várnom kellett volna még és nem első nap "letámadni". -filóztam magamba. -Nem tehetek róla, hogy szeretem, viszont a jelen állás szerint, nagyon úgy néz ki, hogy rendesen magamra haragítottam, amivel lebombáztam az eddig "felépített várat". -elértem a parkolóhoz. -Hát ennyi... már mindenhol voltam, de sehol sem találtam. -körbe néztem, hátha meglátom valahol.

A parkoló szinte kihaltnak volt mondható, legalábbis mozgolódás területén, mert amúgy tele volt. Csak egy férfi pakolászott a kocsijánál. Elő vettem a telefonom és hívni kezdtem Evyt, nem tudom, hogy ez miért, csak most jutott eszembe. Éppen csak átsiklott a kocsin a tekintetem, de szinte azonnal vissza tértem, mivel elég furcsa látványt pillantottam meg, mikor kinyitotta a hátsó ajtót.

Egy kar csúszott ki belőle és erőtlenül lógott. Először az hittem, hogy csak paranoiás vagyok, ez esetben, sajnos tévedtem. Amit láttam az valós volt. Nem tudtam levenni szemem a történtekről, közben, pedig egyre idegesebben vártam, hogy Evy felvegye a telefont. A férfi kivett egy telefont és felvette, de hangját a fülemnél hallottam.

-Helló Edward.

-Mit csináltál Evyvel? -kérdeztem és elindultam a kocsi felé.

-Nem hagyom, hogy közénk állj. -ült be a kocsiba.

-Milyen közétek? Engedd el!

-Ugyan, miért tenném? Te is tudod, hogy jobb lesz neki nélküled. -elindította az autót. -Nincs igazam? Ha annyira szereted, akkor nem fogod keresni, különben örökre elbúcsúzhatsz tőle.

Kinyomta a telefont. Kihajtott a parkolóból, majd pár perc múlva beleveszett a tömegbe.

Legszívesebben utána mentem volna, de amit mondott vissza tartott.

Valami azt súgta bennem, hogy az ismeretlen férfinek igaza volt és csak azt mondta ki, amit én is tudtam, de nem mertem bevallani magamnak.

Evy & Edward

11. fejezet: Utazás és teljes a káosz

Felöltöztettem a srácokat, ami elég nehéz művelet, volt, mivel, mikor megkérdezték, hogy hova megyünk és én elmondtam, hogy meglátogatjuk Bellarínát és a papa is ott lesz, olyan hirtelen ébredtek fel, mintha egy zsák elemet ettek volna meg. Elköszöntem Emilytől, Conortól és szóltam a főnökömnek, hogy elutazom. A reptérre taxival mentünk. Fura volt újra ott állni. Három év telt csak el mióta ide jöttem, de mégis minden megváltozott. "Egyedül" jöttem ide, most viszont már hárman megyünk vissza... vissza oda, ahonnan eljöttem és úgy gondoltam, hogy sohasem megyek vissza és most tessék. Már a felhők alatt látom kibontakozni Dublint, mintha beleégett volna ez a kép az emlékezetembe. Harry és Will nekem dőlve aludtak. Elkezdtem felkeltegetni őket, majd elő vettem a pulcsikat, amiket a táskámba tettem. Mit ne mondjak én is elcsigázódtam a repüléstől. Kicsit, olyan volt, mintha a lelkem valahol máshol járna és a testem, csak monoton módot tenné amit az agyam diktált. A srácok is hasonlóan voltak, csak ők azért, mert most keltek fel. Megkerestem a bőröndjeinket, majd tovább folytattuk utunk ki az előcsarnokba. Egy ajtó és ott vagyunk.

-Vajon ki jött értünk? -kérdeztem magamtól.

Sokan mentek előttünk az ajtó szinte folyamatosan nyitva volt. Mi is átmentünk rajta. Rengetegen vártak kint.    Családtagok, barátok, testvérek. Mosolyogva néztem őket, amikor a tömegen belül megláttam egy kisebb csoportot és közepén egy igen ismerős személlyel.

-Tehát te jöttél értünk. -mondtam magamba.

-Anyu. Anyu. -húzogatták a kezem a srácok.

Észre sem vettem, hogy megálltam.

-Hol van apu? -kérdezte Harry, kissé aggódó tekintettel.

-Mindjárt megkeressük. Gyertek menjünk oda. -mutattam a liftre.

Oda értünk és beszálltunk. Lementünk a legalsó szintre, ami egy parkoló ház volt. Elő vettem a telefonom és tárcsáztam Ed számát. Egy idő után fel is vette.

-Szia. Merre vagytok? -a háttér zaj alapján még mindig, nem sikerült meglógnia a rajongók elől.

-Gyere a legalsó szintre Don Juan. Az újságos melletti lifttel gyere le. -mondtam mosolyogva, mert minimum öt ember kiabálta, hogy Ed adja meg nekik a számát és valaki, aki közel lehetett a telefonhoz, mivel elég hangos volt, azt mondta, hogy írja alá a homlokát.

-Nem írom alá a homlokod. Oké, akkor ott. -mondta az utóbbi mondatot nekem címezve és letette.

-Na srácok, mindjárt jön apu. -mondtam mosolyogva, de éreztem, hogy nagyon kell uralkodnom magamon, mert, ahogyan elképzeltem a szituációt, ami odafent lehetett akaratom ellenére is elkapott a nevetés.

Pár perc múlva elkezdett lefelé jönni a lift, majd mikor kinyílott ott állt az enyhén megtépázott Edward Grimes. Harry és Will azonnal odafutottak hozzá és átölelték. Én meg csak álltam és néztem őket mosolyogva, majd oda mentem hozzájuk. Ed felállt és mi is átöleltük egymást, ami kicsit hosszúra sikerült, bár azt kívántam, bárcsak megállt volna az idő. Most éreztem, csak igazán, hogy mi hiányzott a legjobban, az ölelése, illata és biztonságot nyújtó karjai.

-Szia. -engedtem el.

-Jó újra látni titeket. -mosolygott. -De induljunk, közben. Mi van veletek srácok?

Magamhoz képest túlontúl csendes és szótlan voltam, bár ez nem volt gond, mert, ha akartam, se tudtam volna megszólalni. Két gyerek és egy felnőtt túl beszédes fiú mellett, aligha lett volna esélyem. Viszont elgondolkodni elég jó volt ez az átmeneti némaságom.

-Hogy örülnek egymásnak. Nekem ritkán örülnek ennyire, de ettől függetlenül nem vagyok féltékeny. Lehet, hogy ott kéne hagynom Conort és vissza kéne térnem a régi kerékvágásba? Szívesen megtenném, mert a srácok így boldogok, de nem tudom, hogy mit érzek Ed iránt. Miért van ez velem? Először Edward, aztán Conor, most megint Ed és, ha vissza megyünk akkor ismét Conor. Mint valami rossz álom. -gondolkodtam magamban.

Megérkeztünk a kórházhoz. Kiszálltunk és elindultunk. Felmentünk az emeletre, ahol Bella volt.

-Mi megvárunk idekint. -mondta Ed a váróba érve.

-Köszi.

Elindultam befelé.

-Elnézést. -fordultam az egyik ápolónőhöz. -Bella Mondorához jöttem látogatóba. Melyik szobában találom?

-Már van bent nála egy látogató, többet nem fogadhat. -mondta mogorván. -Ha csak nem rokona a betegnek.

-A nővére vagyok. Bemehetnék hozzá? -kérdeztem.

-A 214-es szobában, de már vannak bent nála, egyszerre, csak egy látogató lehet.

-Rendben, akkor, majd szólok a vendégének, hogy had beszéljek a beteggel. -mondtam és elindultam az említett szoba felé.

-Sziasztok. -mentem be a szobába.

-Hello. -köszönt John.

-Hali husi! -ugrott ki az ágyból Bella, utcai ruhában. -Örülök, hogy látlak. -átölelt, adott egy puszit az arcomra és távozott a szobából.

Döbbenten néztem Johnra, aki csak mosolygott és szintén átölelt.

-Én is örülök, hogy itt vagy. -mondta és követte Bellát.

Én meg ott álltam teljes ledöbbenésemben, mint egy szobor, majd kapcsoltam, hogy mi történt. Kirohantam a folyosóra John-t leelőzve Bella után. Mikor utol értem, megragadtam a kezét.

-Most elárulnád, hogy mi van? Ed azt mondta, hogy beteg vagy, de nem engeded magad megvizsgáltatni, csak, akkor, ha ide jövök és beszélhetsz velem, de most nem értem, hogy mi ez az egész. -mondtam és éreztem, hogyha nem kapom meg a számomra megfelelő és legmegnyugtatóbb választ, akkor ki fogok borulni.

-Csak szerettelek volna újra látni és beszélgetni egy kicsit, meg a srácokkal, remélem őket is magaddal hoztad.

-Igen itt vannak, de...

-Na akkor semmi, de. Délután elmegyünk vásárolni, sütizni vagy, majd kitaláljuk. Viszont előtte még van egy kis dolgom, utána mehetünk. Hali. -ismét ott hagyott.

Pár perc elteltével, kimentem a váróba, ahol Harryt, Willt és Edet hagytam, de már csak az utóbbi volt ott.

-Hol vannak a gyerekek? -kérdeztem, még mindig ledöbbenve Bellán.

-Bellarína és John magukkal vitték őket, ahogyan a kocsikulcsot is. -mondta. -Kénytelenek leszünk gyalogolni.

Nem reagáltam, csak pörgött az agyam és meredtem Ed arcára, de, mintha nem is láttam volna, hogy ott van.

-Evy hallasz? -integetett kezével arcom előtt, de még csak nem is pislogtam. -Asszem még jót is fog tenni a séta. -nézett rám furán. -Gyere. -karolta át vállam és így kezdett vezetni.

Már egy jó ideje mehettünk és a kórházat is régen magunk mögött hagytuk, de fogalmam sem volt, hogy hogyan kerültünk oda, ahol most sétáltunk. Megálltam és már nem tudtam tovább magamban tartani gondolataimat.

-Ez most mire volt jó neki? Ide utazok, mert azt hiszem, hogy beteg, de kiderül, hogy semmi baja, csak szeretne vásárolni és sütizgetni. Majd szét aggódom magam, erre kiderül, hogy csak színlelt és, ha ez nem lenne elég, akkor itt a hab a tortára, bocsi, inkább már a cseresznye, John mindenről tudott. -hadartam ingerülten. -Te tudtál erről? -szegeztem Edwardnek a kérdést.

-Evy, én...

-Persze, hogy tudtál róla! -mondtam, meg sem várva, hogy mit válaszol. -Hisz az ikertestvére vagy, amit ő tud, azt te is. Itt mindenki, tud mindenről, csak én nem! -borultam ki teljesen.

-Nyugi Evy! Csitulj! -mondta.

-Nem csitulok. Nem tudom, hol vannak a fiaim

-A fiaink. -javított ki.

-Egyenlőre, csak az én fiaim, te szinte nem is ismered őket. Még egy hónapja sincs, hogy tudsz róluk, ebből talán két nap volt talán, amikor láttátok egymást. Jelenleg, csak a biológiai apjuk vagy és semmi több.

-Nem miattam van ez a helyzet. Te tűntél el minden szó nélkül. Nem én!

-De miattad mentem el, ha nem enyelegsz azzal a pirított sarokbérlővel akkor nem mentem volna el.

-Nem kellett volna, rögtön elmenekülnöd az első akadálynál, értelmes emberek vagyunk, akik megtudják beszélni egymással a problémáikat.

-Persze, most meg én vagyok a hibás mindenért. Hogy lehettem, olyan hülye, hogy ide jöttem. Boldogan megvoltam Jacksonville-ben.

-Az a gond, hogy csak magadra gondolsz. Mások is élnek a környezetedben, akikre szintén figyelned kell.

-Most azt akarod mondani, hogy rossz anya vagyok?!

-Nem...

-De pontosan azt akarod. Hát tudd meg, hogy nem vagyok az, igen is figyelek a gyerekeimre és mindig ők az elsők.

-Nekem is ők a legfontosabbak és te, csak te ezt nem veszed észre.

-Még, hogy én nem veszem észre?! Bocsi, az nem az én bajom, ha nem tudod ezt a "nagy szeretetet" kimutatni. Meg különben is,nem most kéne, hogy fel támadjon benned az apai ösztön.

-Bocsi, hogy most sikerült elárulnod, hogy van két fiam.

-Nem is kellett volna elmondanom. Jól meg voltunk nélküled is és ezután is megleszünk.

-Nem hinném, hogy ezt komolyan mondod.

-De képzeld komolyan mondom. Ne hidd, hogy még mindig szeretlek. Már rég elfelejtettelek.

Magához húzott és megcsókolt. Egy pillanatra ellágyultam és élveztem. Elengedett, csak néztünk egymás szemébe. Hirtelen felindulásból visszakézből lekevertem neki egy pofont.

Evy

Bocsi ezt ide kellett írnom utóiratnak. Én már tudom, hogy mi történik a sötétben :D Aki még nem tudná a Jedward ikreknek március 13-án megjelent új videóklippjük a Happens in the dark. Ha nem láttad, akkor nézd meg gyorsan, ha nem teszed, szégyeljed össze magad. Csak viccelek :D Köszi, hogy elolvastad a blogom és a kommentet se feledd :D

10. fejezet: Esély

Már tegnap elkészültem vele, csak már késő volt, ezért nem tettem ki, de most itt van, örültem a sok kominak és Nagyon köszönöm. De hát akkor itt az új rész és most sem elfelejteni a kommenteket.

Evy

Eltelt pár nap. Emily unszolására és Conor további akciói, melyek közé jó pár levél, sms, meg jó pár rózsa csokor. Nem tudom miért, de alap esetben ezt zaklatásnak vettem volna, viszont, most valahogy, nagyon vonzónak tűnt. Néha a legfurcsább helyeken futottunk össze, de mi tagadás, valahogyan még jobban megkedveltem. Iránta táplált érzéseim, most válasz úthoz értek, két irány van és ma fog eldőlni, hogy merre meg tovább kapcsolatunk, nagyon jó barátság vagy szerelem. Szóval úgy döntöttem, hogy adok neki egy esélyt, ha meg nem jön össze, akkor, meg szép elegánsan túlteszem magam rajta, abban, már lassan profi leszek. Ma este van az első randink. Barna, fekete szegélyes, enyhén fodros felsőt, farmert és csipkés magas sarkút vettem fel, hozzá, pedig fekete köves fülbevalót és a pólóhoz színben illő kis táskát kiegészítőnek. Hajam kontyba kötöttem és elegáns sötét sminket tettem arcomra, ami kiemelte szemem.


Emily az én véleményem szerint, azzal töltötte, napjainak szabad perceit, hogy a telefonját figyelte és ha látta, hogy én hívom, csak annyit mondott a telefonba, hogy két perc és ott vagyok, ehelyett viszont egy perc múlva, már csengetett az ajtón. Elköszöntem a srácoktól, majd kimentem. Nem szeretem őket másra hagyni, ilyenkor mindig lelki ismeret furdalásom van. Conor kint várt a ház előtt.

-Szia. -mosolyogtam.

-Szia, nagyon csinos vagy.

-Köszi és merre megyünk? -kérdeztem érdeklődve.

-Hát gondoltam, mivel, ma meccs van, ezért pizza, pia, tv nálam. -viccelődött, miközben elindultunk.

-Na az jó. Nincs is ennél jobb. -nevettem.

-Én viszont tudok jobbat.

-Én meg csak vicceltem.

Kézen fogva, nevetgélve mentünk le az egyik parti koktél bárba. Egy ideje, már ott ültünk és beszélgettünk, mikor eszembe jutott Bellával közös régi játékunk.

-Tíz kérdés, tíz válasz?  -kérdeztem.

-Ha elmondod, hogy az mi, akkor oké. -mondta Conor.

-Egyszer te, egyszer én kérdezek. Mindenki tíz dolgot kérdezhet a másiktól, amire őszintén és hosszan kell válaszolni, plusz van egy dobás lehetősége mindenkinek, amikor nem kell válaszolnia.

-Benne vagyok. Hölgyeké az elsőbbség.

-Hát jó, akkor. Honnan tudod a telefonszámom?

-Neved alapján, a tudakozón át, a munkahelyedig és hozzá jutottam, menedzsernek adtam ki magam.

-A kis cseles. -haraptam rá a szívószálamra.

-Akkor most én jövök. Mikor és miért jöttél ide?

-Három éve, azért, mert ez elég messze volt egy bizonyos embertől és, mert itt volt a ház, amit mamámtól kaptam.

-Másokkal is ilyen kedves vagy, vagy, csak velem?

-Általában próbálok, mindenkivel, kedves lenni, de soha ne akarj az ellenségem lenni, mert akkor soha sem vagyok ilyen, mint most.

-Egy kedves rossz fiú. -nevettem.

-Félősebb, óvatosabb vagy vakmerőbb, bátor típus vagy?

-Vakmerő, mert nem félek kockáztatni és imádom a kihívásokat, de persze ez is szituációtól függ, ha Harryről és Willről van szó, akkor inkább óvatosabb és féltőbb, mint sem vakmerő.

-Mit találsz szépnek rajtam és mi az, amit először meglátsz, ha rám nézel?

-A szemed, szád és a hajad, amit gyönyörűnek találok rajtad és a szemedet látom meg először.

-Érdekes.

-Mi van az ikrek apjával, gondolom köze van ahhoz, hogy ide költöztetek.

-Igen, jól gondolod és elvileg megvan, de légyszi, ne bolygassuk ezt a témát.

-Oké. Te jössz.

-Nincsen több ötletem, egy kicsit kérőbb, ha eszembe jut, akkor szólok.

Nem igazán tudom mennyi időt töltöttünk a bárban, mert se nálam nem volt óra, se sehol felaggatva egy, de nem is nagyon érdekelt, mert jól éreztem magam. A koktél egy kicsit a fejembe szállt, de ez csak abban nyilatkozott meg, hogy felettébb jó kedvem lett. Az utcán sétáltunk és, bár nem tudtam min, de nagyon nevettünk.

-Eszembe jutott egy kérdés. -mondtam.

-Hát akkor ki vele.

-Te merre laksz?

-Innen nem messze. Gyere megmutatom.

Bementünk, majd jobb ötlet híján, elővettünk, egy csomag kártyát. Leültünk a kanapéra és pókerezni kezdtünk. Közben folytattuk a beszélgetést. Elő került, többek között a munka, film, zene, utazás és hírnév téma is.

-És ez itt egy royal flöss. -raktam le lapjaimat.

-Nyertél, nekem csak egy párom van. -dobta le.

-Szerva itt, csere ott. -mosolyogtam és össze szedtem a lapokat, majd keverni kezdtem.

-Vissza vágó? -kérdezte.

- Oké. -mondtam.

-Viszont most legyen valami tét.

-Hú valaki nagyon szerencsésnek érzi magát. -osztottam a lapokat. -Mi lesz a tét?

-Mivel pénzbe nem játszunk, ezért a vesztesnek zálogot kell adnia.

-És mivel lehet később kiváltani, a kérdéses tárgyakat?

-Azt, majd kitalálom.

-Felőlem legyen. -mosolyogtam és megnéztem a lapjaimat.

Az elkövetkezendő körökben birtokomba került egy óra, telefon, cápafogas nyaklánc és egy bőr pénztárca. A "gond" viszont csak az volt, hogy Conor birtokába, pedig a fülbe valóim, mobilom és a táskám.

-Színsor.

-Royal flöss. -mosolygott.

-Francba! -mondtam. -Viszont már nincsen semmim, amit oda tudnék adni zálogba. -emeltem fel a kezem.

-Dehogy nincs, még van, pólód, gatyád.

-Legyen, de ezt még vissza kapod. Viszont ne örülj annyira, van még övem. -húztam ki nadrágomból és adtam oda neki.

Új kört osztottam, amit én nyertem három kör után újra.

-Akkor most, gonosz leszek. Inget zálogba hozzám. -mondtam.

-Kérése számomra parancs. -viccelődött, majd a kezembe adta a kért ruha darabot.

Következő kört Conor nyerte.

-Jöhet a megtorlás. -mondtam magamba.

-Valamit valamiért. Ide a pólóddal. -nyújtotta ki kezét.

-Hát sajnálatos módon az nem lesz, olyan egyszerű. -mondtam kislányos hangon. -Ugyanis segítségre szorulnék. -ültem egy kicsit közelebb hozzá és hátat fordítottam.

Ő is közelebb csúszott a kanapén, óvatosan megfogva felsőm elkezdte lehúzni a cipzárt. Kezével végig simított derekamon, majd egyre feljebb. Felnyújtottam karom, hogy le tudja húzni felsőm. Lerakta maga mellé. Egyik kezem nyakára tettem, hátra fordítottam fejem és megcsókoltam. Közelebb húzott magához. Az ölében ültem. Hátam a kanapénak döntöttem, lábaim, pedig Conor lábán voltak. Lesöpörte a kártyát és a zálogokat a földre. Elemelte hátam a támlától és lefektetett az imént lesöpört dolgok előző helyére. Végig simított oldalamon, hiába éreztem, hogy, majd meggyulladok, annyira forró a testem, kirázott a hideg, ami elmondhatatlanul jó érzés volt, mint meleg nyáron egy pohár jeges tenger víz. Nadrágomat kezdte kigombolni, majd a cipzárt lehúzni, amikor megcsörrent a mobilom.

-Mindig a "legjobbkor". -dohogtam magamba. -Majd vissza hív. -mondtam Conornak, majd kinyomtam a mobilom, meg sem nézve, hogy ki hív. -Most jobb gondom akadt. -erre a kijelentésemre elmosolyodott és ott folytattuk, ahol abba hagytuk.

Lehúzta rólam nadrágom. Combomat simította végig, mikor újra megszólalt a telefonom, először nem foglalkoztam vele, de miután, negyedszerre hívott újra, felültem és megkerestem azt a bunkofont. Megnéztem a kijelzőt, ami az "Ed, fel ne vedd" szöveget írta ki. Vettem egy nagy levegőt, majd felvettem.

-Szia kedvesem, mit szeretnél tőlem, ilyen korai órán? -mondtam nem kevés iróniával a hangomba.

-Kedvesem? Ez új. Neked luxus felvenni a telefonod, vagy elástad a kert végében? -válaszolta.

-Nem ástam el, de elmondanád végre, hogy miért hívtál, ilyen későn? -össze kellett szorítanom ajkaimat, mert miközben én telefonáltam, Conor a nyakamat puszilgatta.

-Hogy vannak a srácok?

-Jól és alszanak, de kinyögnéd végre, hogy mi a mennykőért hívtál fel?

-Azért, mert elég sok probléma akad, itt hidegebb éghajlaton.

-Egyéni szoc probléma.

-Az egyik, de a másik nem egészen.

-Na mi a probléma?

-Bella kórházban van.

-Mi?! És mi van vele? Vagy hogy van és mi baja van? -kérdeztem aggódva.

-Nem tudjuk, hogy mi a baja, addig nem engedi megvizsgáltatni magát, amíg nem jössz ide, csak veled hajlandó beszélni.

-És mióta van rosszul, egyáltalán mik a tünetei?

-Egy pár napja. Ájulás, fal fehér és ehhez hasonlók. John egy teljes napig könyörgött neki, hogy menjen el dokihoz, mert először oda sem akart menni, aztán bekerült a kórházba, ott viszont nem engedi, hogy megvizsgálják.

-Jó akkor holnap oda utazunk. Melyik kórházban van? Egyáltalán hol vagytok? -most jutott eszembe, hogy nem is tudom, hol vannak.

-Dublinban, majd valaki kimegy elétek a reptérre, csak szólj, hogy mikor indultok.

-Jó, minél hamarabb. Szia és köszi, hogy hívtál.

-Szia.

Letettem a telefonom. Eddig teljesen kiszorult a külvilág, most vettem csak észre, hogy melltartóm pántja lecsúszott a vállamról. Vissza húztam és Conorra néztem.

-Bocsi, de ez most nem fog menni. El kell mennem. -húztam fel magamra nadrágomat. -Legjobb barátnőm kórházban van és meg kell látogatnom. Reggel elutazunk a srácokkal. -vettem fel pólómat is, majd elkezdtem össze szedni a cuccaimat.

Csalódottan nézett rám, amit teljes mértékben meg is értek, de ami egy kicsit megijesztett, mintha mérges is lenne.

-Ki hívott fel? -kérdezte.

-Egy régi barátom. -csattintottam össze táskám.

-Akkor miért szólítottad "Kedvesemnek"?

-Csak ironikus voltam, azt hiszem. -az utolsó két szót, már csak magamban tettem hozzá.

-És hova mentek?

-Dublinba.

-Hát akkor jó utat.

-Köszi. -adtam egy puszit szájára. -Nagyon sajnálom, hogy így alakult, majd, ha vissza jöttem, akkor bepótoljuk. Ígérem.

Elköszöntünk egymástól, majd haza mentem és neki álltam össze csomagolni, miután sikerült foglalnom repülő jegyeket a délelőtt 10-kor induló járatra. Átvettem a ruháimat. És reggel valami hasonlóan néztem ki, két órányi alvás után, de mindent össze pakoltam.

Evy

9. fejezet: Hagyj békén Ámor

Bár nem jött össze az öt komment, azért itt a következő rész. A blogon oldalt elindítok egy szavazást, légyszíves szavazzatok. Remélem tetszeni, fog ez a rész is és most többen kommenteltek.

Evy

-Hát srácok, most már tényleg mindenhol tiszta homok vagyok, de titeket inkább nem említelek meg ezen a téren. -szórtam ki cipőmből a homokot, amiből, feltűnően nagy mennyiség hullott ki. -Gyertek srácok, szedjétek a játékokat, aztán megyünk haza.

Vissza vettem cipőmet és ruhámat leporolva álltam fel a homokozóból, amikor beleütköztem valakibe.

-Nem tudunk, úgy össze futni, hogy nem találnál el valamivel? -mosolyogtam Conorra.

-Úgy tűnik. Szia. -nézett rám.

Kicsit elméláztam szemein, amik, mint utóbb feltűnt nagyon elvarázsoltak. Étcsokoládé, majdnem fekete szemei voltak.

-Öhm... Bocsi. -mondtam, kissé szégyenlősen és egy lépéssel hátrébb léptem. -És hogy-hogy erre jártál?

-Csak sétáltam és megláttalak titeket. És gondoltam, köszönök.

-Aha. -nem tudtam, mit mondjak, ezért hátra néztem a fiúkra. -Össze szedtetek mindent? -bólogattak, miközben megpróbálták egymást homokba fojtani, legalábbis, ahhoz hasonló kinézetet öltött a szituáció. -Akkor gyertek menjünk haza. -vettem kezembe a táskám és a két homokozó vödröt, ami tele volt játékokkal.

-Verseny? -kérdezte testvérétől Will.

-Utolsó a záptojás. -válaszolta Harry és futni kezdtek.

-Óvatosan és a saroknál álljatok meg! -kiáltottam utánuk. -Bocsi, majd még biztos össze futunk, de most mennem kell. -mondtam Conornak és elindultam a srácok után.

-Várj egy kicsit. -fogta meg a kezem.

Először a kezére néztem, majd a szemébe.

-Nem lenne kedved, ma velem vacsorázni? -kérdezte.

-Most legyél okos. -mondtam magamba. -Conor, figyelj én ne...

-Csak baráti alapon. -vágott a szavamba, de nekem az volt az érzésem, hogy hangjába egy kis csalódottság is vegyült.

-Hát nem is tudom, nekem itt vannak a srácok. Meg hát...

-9-kor megyek érted. -jelentette ki.

-Jó. -adtam be végül a derekam.

Végül is egy vacsora még nem jelent semmit. Mikor haza értünk. Felhívtam Emilyt, hogy tud-e ma este vigyázni a gyerekekre. Hála az égnek ráért. 7 óra, Harry és Will tiszta, a nappaliban mesét néznek, én viszont neki állhatok készülődni.

-Mosás elindítva, hajamból a homok eltávolítva és végre én is tiszta vagyok. Most, pedig keresnem kéne valami ruhát. -mondtam magamban.

Lassan az egész szekrényt kipakoltam, de valahogy nem találtam a tökéleteset. Egy órája öltözködöm és még nincsen ruhám. Már vagy a negyvenedik összeállítást próbáltam fel, mikor Emily megjött.

-De jó, hogy itt vagy. Segítened kell. -húztam be a szobámba. -Melyiket vegyem fel?

-Hú te randira mész? -örvendezett.

-Nem csak baráti vacsira. Na melyik legyen? -vettem kezembe egy összeállítást.

 -Jó, bár inkább egy csajos, vásárlós délutánhoz. -mondta.



-Túl fodros, ezt inkább koktélozáshoz venném fel.

-Lehet, hogy az lesz. Nem mondta, hogy hova megyünk. -dobtam félre és kerestem egy másikat.

-Akkor még vissza térünk rá, ha nem lesz másik.

-Túl kék, nem vagy te delfin. -nevetett.

-Pedig én szeretem a kéket, az az egyik kedvenc színem. -néztem a ruhára, bár nekem is ez volt vele a gondom, túl kék.

-Akkor is, most hanyagoljuk.

-Ez legyen! -mondta, csillogó szemmel. -Ez nagyon szexi, csak a kesztyűt ne vedd fel és tökéletes, neked, honnan van, ilyen csizmád, meg egyáltalán, ennyire jó cuccaid? -kérdezte.

-Kaptam, vettem, terveztem aztán össze jöttek. De viszont ez így egy kissé kihívó lenne, én viszont nem akarok, semmit sem Conortól.

-Milyen Conor?

-Whittecker. -emeltem fel a következő összeállítást.

-Az a Conor Whittecker, akire gondolok? -kapta kezét a szája elé.

-Nem tudom, melyikre gondolsz. De milyen a ruha?

-A barna hajú és szemű, röpis, eszméletlen szexi, kigyúrt testű, Conor Whitteckerre gondolok. -sorolta, akárcsak könyvből olvasná.

-Valami hasonló, de...

-Ó te mázlista dög, kifogod a part egyik legjobb, pasiját és nem akarsz tőle semmit. Vele mész vacsorázni és nem akarod felvenni azt a vörös cuccot? Neked elment az eszed! -mondta.

-Nem ment el az eszem, de halkabban és ha elfelejtetted volna van két gyerekem, akik ismerik az apjukat. Na ez milyen? -mondtam kissé türelmetlenül, de úgy, mintha egy kisgyereknek magyaráznám, hogy miért ne nyúljon a forró dolgokhoz.

-Na és oké, hogy az apjuk, de attól, még nem a férjed, szabad vagy csajszi, előtted az éjszaka, ha gondolod egész éjjel vigyázok a srácokra.

-Jó Emy elég lesz. Milyen ez a ruha? -emeltem fel egy kicsit a hangom.

-Nem temetésre mész.

-Jó és ez?

 -Nem.

-Ez?

-Eddig ez a második a piros után. Én viszont kitartok a mellett, szerintem csavard el a fejét, neked is kijár a boldogság.

-És ez az utolsó.

-Maradjunk az előző masnisnál, de nagyon nagy hibát követsz el, ha nem élsz a lehetőséggel, hogy barátságnál több is legyen közted és Conor között. -fonta karba a kezét.

Felöltöztem, kisminkeltem magam, de csak szolidan és megcsináltam a hajam, majd kimentem a nappaliba.

-Na srácok hogy nézek ki?

-Nagyon lányos. -nyújtotta ki a nyelvét Will.

-Nem eléggé. -jött oda Emy.

-Most, miért? -kérdeztem. -Auh... -szisszentem, fel, mert Emily kivette a csatot a hajamból és meghúzta a hajam.

-Na így, már jobb. -tette féloldalasan előre a hajam. -Legalább a sminket tehetted volna egy kicsit erősebbre. Gyere -ragadott kézen. -megigazítom gyorsan.

Csengettek.

-Elkéstél. -mosolyogtam kárörvendően.

-Sziasztok srácok. Aztán jól viselkedni és szót fogadni a kerítőmnek. -adtam egy puszit Willnek.

-Mi az, hogy kerítő? -kérdezte Harry, miközben adtam egy puszit az arcára.

-Ha nagyobbak lesztek, majd elmondom.

-Te meg számíts arra, hogy vissza jövök, még ma. -mondtam viccesen Emilynek és átöleltem.

-Egy kicsit legyél rossz lány ma este.

-Nem. -mosolyogtam.

-Csak a kedvemért, akkor gondold azt, hogy te nem te vagy, hanem én. -nézett rám boci szemekkel.

-Te hibbant vagy. -ráztam meg a fejem nevetve.

Még egyszer csengettek.

-Mennem kell. -indultam az ajtó felé. -Nemsokára jövök.

-Ne siess, én egész este ráérek. -mondta Emily.

-Én viszont két gyerekes anyuka vagyok Emy. -nyitottam ki az ajtót.

-Szia. -köszöntem Conornak.

-Szia, ezt neked hoztam. -nyújtott felém, egy szál rózsaszín rózsaszálat. -Virágot a virágnak.

-Köszönöm. -mondtam és elvettem a rózsát.

-Mehetünk? -kérdezte.

-Persze. -léptem ki az ajtón.

>3 óra múlva<

-Köszönöm, az estét, nagyon jól éreztem magam. -értünk a ház elé.

-Én is jól éreztem magam.

-Nem bántam meg, hogy elfogadtam a meghívást. -mondtam. -Jó volt egy kicsit ezen a téren is kikapcsolódni. -mosolyogtam és elkezdtem keresni a kulcsomat a táskámban.

-Esetleg megismételhetnénk máskor is, ha nincs ellenedre. -mondta.

-Egy kis szórakozás néha nem árt. -matattam a táskámban, mert a kulcsom, valahol a legeslegalján lehet.

-Az igaz. -mondta.

-Add, hogy ne legyen egy randi guru, hasonmás, mert félre érti, hogy nem találom a kulcsom. -morogtam magamban.

-De én szeretném, ha a következő, találkozásunk...

-Jaj, ne kezd, annyira jó volt az este, légyszi, ne baltázd el. -mondtam magamban és lassan már kétségbe esetten kerestem a kulcsom.

-Szóval, szeretném, ha a következő találkozásunk, nem csak baráti alapon lenne.

-Ááá... meg is van. -mondtam kivéve a kulcsom a táskából, ami a legalján a legeldugottabb kis részen volt.

-Én nem tudok, rád, csak barát ként nézni. -fogta meg mind két kezem. -Az első perctől, kezdve, mikor megláttalak, megbabonáztál és úgy érzem, hogy nélküled, semminek sincsen értelme.

-Conor, van két fiam, akik szintén bele tartoznak az életembe, nem dobhatom, félre őket miattad.

-A fiaid is nagyon aranyosak és nem kell őket félre dobnod. -simított végig karomon.

-Conor, légyszíves...

-Sss... -tette ujját a számra. -Szeretlek, te butus. -mondta, majd megcsókolt.

Egy pillanatig, nem ellenkeztem, még az is lehet, hogy élveztem, ahogyan ajkaimmal játszik. Teljesen más volt, mint Edward. Akaratosabb. Keze. arcomról elindult lefelé derekam irányába. Tudtam, hogy hova tart.

-Ne... -toltam el magamtól. -Ezt még ne. -mondtam.

-Jó megértem, ha te nem...

-Nem azt mondtam,hogy nem szeretlek, csak még nem tudom, hogy mit érzek irántad. Adj egy kis időt, hogy átgondoljam. -néztem rá.

-Rendben. -mosolyodott el csalódottan.

-Jó éjt. -adtam egy puszit az arcára, majd elfordítottam a kulcsot a zárban.

-Jó éjt neked is. -búcsúzott.

Bementem. Emy a nappaliban aludta a kanapén. Nem akartam felébreszteni. A srácok a szobájukban aludtak. Én is bementem a saját hálómba. Átvettem a pizsim és lemostam a sminkem, majd elnyúltam az ágyon. A plafont bámultam. Lábaim iszonyatosan fájtak a magassarkútól, mivel mostanában nem igen viseltem. Nem tudtam, mit érzek Conor és, mit Edward iránt. Szerelem, barátság vagy ragaszkodás. Totális zűrzavar. Mind a kettőjük mellett vannak pozitívumok és negatívumok is. Edwardöt, még mindig szeretem, bár nem tudom, eldönteni, hogy ragaszkodás, hisz mégiscsak tőle van két gyerekem, vagy, mint régen. Conor, pedig rendes pasi és még jól is néz ki, a jelek szerint, pedig szerelmes belém, de nem tudom, hogy én mit érzek iránta, meg ott van, amit Harry kérdezett, nekem ők a legfontosabbak és, ha nem rajonganak Conorért, akkor nem erőszakolom rájuk. Kinyújtottam kezem a plafon felé és úgy tettem, mintha egy nyíllal céloznék.

-Hagyj békén Ámor, mert kicsinállak. -majd kilőttem a képzeletbeli nyilamat.

Lelki szemeim előtt, valami hasonló kép jelent meg.

Nem gyerek gyilkosnak nevezni, mert ez nem igaz, de, nem bírom, ha az érzelmeimmel játszadoznak és az idegeimet zsinórnak használják hozzá.

-Hát ez jó lesz. -motyogtam.

Bemásztam a takaró alá, nem tudom meddig néztem az üres plafon vagy meddig voltam ébren, de reggel, mintha egy másodpercet sem aludtam volna, bár volt egy olyan érzésem, hogy tényleg nem aludtam. A nap a szokásos rutin szerint indult, attól eltérve, hogy Emy is ott volt, aki viszont elég pihent volt, ahhoz, hogy a maradék energia szintemet is leszívja. Másodpercre pontosan be kellett számolnom a tegnap estéről. Lassan ott tartottunk, hogy az a három óra alatt hányszor vettem levegőt vagy pislogtam.

-Júj, de jó neked! -ujjongott mikor befejeztem a mesélést, ő jobban örült, mint én. -És lesz további randi? -nézett rám csillogó szemmel.

mondom, hogy nem randi volt és még egyel talán nem vagyok biztos abban, hogy lesz-e folytatás.

Csengettek. Nem vártam senkit. Ajtót nyitottam és elég érdekes látvány fogadott. A postás volt az és még három ember, kezükben két-két nagy vörös rózsa csokorral. Egy pillanatig, hogy szépen fogalmazzak, köpni, nyelni nem tudtam a meglepettségtől. Felocsúdva a döbbenetből, átvettem a csokrokat, amiket bevittek a konyha asztalra.

-Remélem nem az küldte, akire gondolok. -mondtam.

-Pedig szerintem jóra gondolsz. -mondta fülig, vagy még talán tovább is érő mosollyal Emily, ami azt a látszatot keltette, hogy ő játszotta Alíz csodaországban című filmben a vigyorgó macskát, fura egy látvány, nem ajánlom senkinek, de én így szeretem Emyt. -Köszönöm, a tegnap estét... nagyon jól éreztem magam... remélem hamarosan sikerül, döntened.... és megismételjük, az estét... csak mint egy pár... Conor. -olvasta fel a hat kártyát Emily.

Oda léptem az egyik csokorhoz és bele szagoltam, nagyon jó illatuk volt, bár a rózsa nem tartozott a kedvenceim közé, azért el kell ismernem ennyi együtt gyönyörű.

-Légyszi Evy, a kedvemért, adj neki egy esélyt. Légyszi, légyszi, légyszi! -nézett rám.

-Jó átgondolom. -mondtam, arcomat még mindig a rózsákba temetve.

-Ez az! -boxolt az ég felé.

-Csak át gondolom. -mondtam, de már nem igazán érdekelte.

-Sokba fog nekem még kerülni, ez az egy esély. Ámor, te, pedig hivatalosan is halott leszel. -mondtam magamban.

Evy

8. fejezet: Bellarína múltja

Elég nehezen jött össze az öt komment, de végül is meglett. Remélem tetszett az előző rész és ez is tetszeni fog. Ha esetleg nem tetszik azt is nyugodtan írjátok meg.

Evy

-Jobb már? -kérdezte John, még mindig magához ölelve.

-Kicsit. -mondtam szipogva. -Hogyha most már így elő került ez a történet, akkor elmesélem neked.

-Ha nem szeretnéd, akkor nem muszáj.

Elmosolyodtam és belekezdtem.

-Én sem tudom a teljes, történetet, mert a baleset következtében agyrázkódást és memória károsodást szenvedtem. A nagyszüleim meséltek párszor, hogy mi történt, de mivel ők nem voltak ott, ezért pár részlet homályos. Nyaralásból jöttünk haza, éjszaka volt. Az autóban négyen utaztak. Isabella és Adam a szüleim, Louis az öcsém és én. Azt, hogy pontosan mi zajlott le azon az éjszakán senki sem tudja. Az újságok azt írták, hogy egy kamion rohant bele a négy fős család autójába. A sofőr elaludt a volánnál és áttért a szembe lévő sávba. Ketten azonnal meghaltak. A szüleim. -elakadt a hangom.

-És mi lett veled és az öcséddel? -kérdezte John.

-Mamáméknak azt mondta a mentős, hogy mikor kivágtak minket a kocsiból Louis már eszméletlen volt, én viszont a kezét szorítottam és kérleltem a kiérkező mentősöket, hogy mentsék meg az életét, engem, pedig hagyjanak. A mentőben aztán elvesztettem az eszméletem és komába estem. Nyolc hónapot voltunk kómában. Nagyszüleim szüntelen hittek abban, hogy fel fogunk ébredni, míg az orvosok nem. Az állapotunk válságos volt. Egyetlen nap alatt történt minden. Öcsém állapota rohamosan kezdett romlani, az enyém viszont javulni. Meghalt, én viszont felébredtem. Azóta sem tudom elfelejteni, hogy értem halt meg. Mikor felébredtem arra sem emlékeztem, hogy ki vagyok és mit  keresek itt. Egy éven keresztül, minden reggel a nagyszüleimnek kellett engem a történtekkel szembesíteni. Utána bekerültem egy ottani iskolába, fura volt, hisz, addig angol iskolába jártam, utána, pedig egy magyarba, bár két anya nyelvű vagyok akkor is furcsa volt számomra. Miután elkezdtem az iskolát, öt évre rá meghaltak a nagyszüleim, én, pedig egyedül maradtam a családban. Azonban az öt év alatt lett egy másik családom. Evyvel az iskolában találkoztam, amolyan farsangi buli volt. Disco volt, meg büfé és nagyjából ennyi. Nem volt kedvem táncolni, sem tele tömni magam sütivel. A folyosón ültem és hallgattam a zenét, miközben bambultam. Aztán egy kicsivel idősebb lány ült le mellém, majd beszélgetni kezdtünk. Evy volt az. Az elkövetkező hetekben és hónapokban egyre többet kerestük egymás társaságát, aztán össze nőttünk. Evy szülei a lányuk ként szerettek. A baleset napján nem voltam iskolában, hanem kimentem a temetőbe gyertyát gyújtani, majd a házunk közelében lévő játszótéren ültem és sírtam. Evy bizonyára arra jött haza. Látta, hogy sírok és oda jött hozzám. Kérdezte, hogy mi a bajom, először azt mondtam, hogy semmi, de aztán elmondtam, azt, amit neked is. Ami miatt, nem mondtam el senkinek, az az, hogy, nem akartam, hogy sajnáljanak, de Evy nem sajnált inkább, csak szorosabb lett a barátságunk. Aztán, mikor 15 voltam meghalt papám, majd 16 évesen mamámat is elveszítettem.-megálltam, hogy levegőt vegyek és újabb erőt gyűjtsek.

-Mivel, még kiskorú voltam és rokonok híján árva házba akartak küldeni. Azonban legnagyobb ellenkezésem ellenére Evy megkérte a szüleit, hogy írjanak alá egy lapot, amiben felelősséget vállalnak értem 18 éves koromig. Valami, olyasmi, mint az örökbe fogadás, de nem teljesen. Akkor kaptuk a lakást, ahol ti is voltatok. Együtt csináltuk. Festés, berendezés, minden. Mikor készen lett, beköltöztünk. Innentől, meg tudod.

-Mikor volt a baleset? -kérdezte John, még mindig a karjaiba zárva.

-Augusztus 24-én. 9 éves voltam.

-És az öcséd?

-5, aznap volt a szülinapja.

-És mi van a sírjukkal?

-Nincsen hamvasztva lettek, mindenki, anya, apa, Louis, mamám és papám is. Gyertyát, viszont mindig gyújtok, az ablakba teszem és egyszer augusztus 24-én szüleim, március 30-án Louis, december 15-én papám és május 22-én mamám emlékére. -motyogtam, fejemet a mellkasába fúrva.

-Az feltűnt már, de nem akartam megkérdezni, miért.

-Hát most, már tudod.

-De miért nem mondtad el, bennem megbízhatsz.

-Tudom, de erről elég nehéz nekem beszélni. -emeltem fel a fejem és szembe néztem Johnnal.

-Te...-sóhajtott.

-Tudom, sok a gond velem, de John, mihez kezdenék nélkületek? -nyomtam homlokom az övéhez.

-Mi ez a többes szám?

-Evy, te... -mosolyodtam el.

-Ti tényleg, olyanok vagytok, mint a testvérek. -nem tudtam válaszolni, mert megcsókolt.

-Tereli a témát, jellemző. -gondoltam magamba, bár most kimondottan örültem neki

Még mindig az ölében ültem. Szorosan húzott magához, bár gyengéden fogta át derekam.
Hátra dőlt, én, pedig a mellkasán feküdtem. Kezemet a mellkasára csúsztattam és eltoltam magam.

-Ha így folytatod, akkor átmegyek Edhez aludni.

-De nála csak egy ágy van. -vigyorgott.

-Nem fogtál meg, zseb macsó. Jó nekem a kanapé vagy akár a szőnyeg is, de, ha nem vigyázol, takaró nélkül alszol, ha elmegyek a másik szobába, akkor viszem mind a két takarót, mert, hogy én nem fogok megfagyni az is biztos. -vontam fel a szemöldököm.

-Tényleg hagynád, hogy megfagyjak?

-Nem ágymelegítő vagyok. -ültem fel.

-Pedig, ha velem vagy elég forró szokott lenni az ágy.

-Pedig ma akkor is meg fogsz fagyni, ha nem hagysz aludni. -másztam le róla.

-Ne legyél, ilyen, most tényleg elmész? -ült fel.

-Igen, mert, ha itt maradok, akkor holnap, olyan leszek, mint a kicsavart felmosó rongy. -szedtem össze a párnám és a takaróm.

-Jó békén hagylak, csak maradj, már itt. -fogta meg a takarót, amit éppen le akartam húzni az ágyról.

Egyik lábammal feltérdeltem, végig simítottam a takarón, egészen a kezéig, amivel a takarót fogta, közben végig szemébe néztem. Megcsókoltam. Hideg kezével végig simított karomon, majd arcomon. Érintését libabőr kísérte. Elengedte a takarót. Kicsit elhajoltam.

-Akkor maradsz? -kérdezte.

-Nem. -húztam el a takarót és felálltam.

Felkaptam a párnát és a takarót, majd elindultam kifelé. Az ágy mellett, mentem el, mikor John megfogta a kezem és maga mellé rántott, olyan szorosan ölelt magához, mint kisgyerek a maciját.

-Nem engedlek sehová. -mosolygott.

-Ha így fogsz, akkor én sem.

-Akkor maradsz, mert reggelig el nem engedlek. -adott egy puszit a homlokomra.

Bellarína

7.fejezet: Két helyen a világban

Ahogy feltűnt újra Edward az életemben, egyre jobban felerősödtek a rég múlt érzelmeim és vele együtt a, már összeforrt sebek is felszakadtak. Teljesen összezavarodtam, nem tudtam eldönteni, hogy mit is akarok igazán. Újra kezdeni az életet Eddel, vagy folytatni úgy, ahogy az elmúlt három évben tettem. Napok óta nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. A kávé tartott életben. Ha azt hittem, hogy ennél nehezebb már nem is lehet, akkor tévedtem.

*Harry szemszöge*

Will még aludt, anyu, pedig még nem jött be a szobába. Már tegnap is beszéltük, hogy apuval szeretnénk lenni, anyuval is jó, apát is szeretjük és vele még csak most találkoztunk, de már is elment.

-Will. -kezdtem szólongatni. -Will.

Megdörzsölte a szemét és rám nézett.

-Anyu tudja, hogy apu hol van. -mondtam.

-Honnan tudod?

-Azt mondta, hogy mennie kell apunak valahová és várják.

-De úgysem fogja elmondani. Már rengetegszer mondtuk neki, hogy apához szeretnénk menni.

-Akkor mást kell kitalálnunk.

-De mit? -kérdezte.

Mindennél jobban törtem a fejem és Will is ugyan ezt tette. Éreztem, hogy eszébe jutott valami és nekem is ugyan az.

-Megvan. -suttogtuk egyszerre.

Elmosolyodtunk, kikeltünk az ágyból és átmentünk anyához, de mivel nem volt ott ezért a konyhában folytattuk, ahol meg is lett. Ezzel kezdetét vette az apu küldetés.

*Evy szemszöge*

-Légyszi fiúk ne tegyétek ezt velem srácok. Nem akartok enni, inni, felöltözni, játszani, sétálni, mesét nézni, olvasni, rajzolni semmit. Csak követtek és néztek rám azokkal a gyönyörű zöld szemeitekkel. Mit tegyek, hogy egy vajas kenyeret megegyetek?

-Apuhoz akarunk menni.

-De mondtam apu most dolgozik, majd, ha úgy lesz elmegyünk hozzá. Jó? -kérdeztem.

-Addig nem amíg el nem megyünk apuhoz.

-Ha éhen haltok azzal nem oldotok meg semmit. -sohasem kezeltem le őket, hiszen ugyan úgy megértik, mint a felnőttek, csak kicsiben.

Egymásra néztek.

-Na? Éhen haltok, vagy esztek és kitaláltok valami mást?

Megadták magukat. Végre hajlandóak voltak enni, de utána folytatták, amit elkezdtek. Én tovább próbálkoztam, különböző dolgokat kitalálni, de semmi, csak aput akarják. Amikor, már nem láttam mást, megpróbáltam felhívni először Edet, majd Bellát és a végén Johnt, de egyikőjük sem vette fel. Nem tudtam mit tegyek, még ha el is mennénk Írországba hol keressük őket, bárhol lehetnek. Lassan a hajamat tépem a srácok miatt. Semmit sem akarnak addig csinálni, amíg nem látják az apjukat, pontosabban csak rosszalkodtak, de míg az egyszerű gyerekcsínytől indultak, lassan eljutottak arra a szintre, hogy a testi épségükön kellett aggódnom és egy másodpercre sem hagytam őket egyedül, mert amit a fejükbe vesznek az ikrek azt senki sem verheti ki belőlük. Ezt megtanultam röpke három, négy nap alatt.

A tengerparton sétáltam a srácokkal. Gondoltam, itt legalább nem tudnak semmit sem összetörni és nekem is jót tenne a fejszellőztetés. Dél van az idő kellemes, viszonylag sokan vannak a strandon, bár ez egy elég forgalmas rész szinte egész évben, mint a piac szerdánként, olyan három óra felé, amikor még vannak, de már nincsen "hering parti". Harry és Will előre szaladtak, de végig követtem őket a szememmel. Fogócskáztak, mosolyogva néztem, ahogyan egymást kergetik az emberek között szlalomozva.

-Vigyázz! -kiáltotta valaki és abban a pillanatban fejbe talált egy röplabda.

A váratlan ütéstől elestem. A fejemet fogtam, ahol a labda eltalált.

-Jól vagy? Bocs véletlenül rossz felé ütöttem a labdát. -guggolt mellém egy férfi.

-Áh, persze jól vagyok, semmi gond. -mosolyogtam és fel akartam állni, amikor a férfi megragadta a karom.

-Várj segítek.

-Köszi, de megy egyedül. -söpörtem le a homokot a ruhámról.

-Tényleg nagyon sajnálom. Hadd hívjalak meg egy shakre vagy fagyira.

-Köszi, de tényleg semmi gond, nem szükséges.

-Ragaszkodom hozzá. -úgy nézett rám, hogy nem tudtam neki nemet mondani.

-Jó, egy shaket elfogadok. -mosolyogtam. -Meg a fiúknak is ígértem fagyit. -befejeztem a mondatom, majd pár másodperc múlva körbenéztem, de sehol sem láttam őket. -Hol vannak? Nem látom őket. -kicsit kétségbe esve.

Minden kiszállt a fejemből, semmire sem tudtam, figyelni vagy gondolni, csak arra, hogy hol lehetnek.

-Kik hol vannak? -kérdezte a férfi.

-A fiaim. Ikrek szőke hajjal, zöld szemmel és három évesek. -indultam el aggódva és közben minden felé kerestem őket.

A nevüket kiabáltam és mindenki aki az utamba került, megkérdeztem, hogy nem-e látták őket. Senki semmit nem tudott. Csak álltam néztem körbe és teljesen kétségbe estem, közben szapultam magam.

-Hogy lehetek, ilyen rossz és felelőtlen anya, nem figyelek a gyerekeimre és most eltűntek. Ez csak az én hibám. -úgy is mondhatnám, hogy leperegtek előttem életem hibái és mind az amiért magamat okoltam.

Valaki megbökte a vállam. Rögtön 180 fokos fordulatot vettem és ugyan az a férfi állt előttem, mint aki felsegített, mellette viszont a fiaim. Szorosan magamhoz öleltem őket. Hatalmas kő esett le a szívemről.

-Hol voltatok a frászt hoztátok rám. Ne tűnjetek el így még egyszer.

-Anyu megfojtasz minket. -mondták.

Elengedtem őket. Felálltam és hasonló képen megöleltem a férfit, aki megtalálta őket.

-Köszönöm. -töröltem le a megkönnyebbülés könnycseppjét az arcomról.

Ezután elmentünk fagyizni és a strandon játszottunk. Közben megtudtam, hogy a kedves, ám tapadós férfit Conor Whitteckernek hívják. Huszon nyolc éves és sportoló, ami megmagyarázta a kigyúrt bronzos testét. Kócos barna haja és mélybarna, majdnem fekete szemei voltak. Hazafelé kiderült, hogy két utcányira lakik tőlünk.

-Sziasztok, majd remélem még találkozunk. -köszönt el.

-Én is szia. -búcsúztam.

-Szia. -mondták a srácok is.

Éppen befejeztem az esti mesét, amikor Harry egy igen fura dolgot kérdezett tőlem.

-Anyu, ugye ez a bácsi aki megtalált minket, nem lesz az apukánk?

-Persze, hogy nem. -adtam egy puszit a homlokára és betakartam.

Később azonban elgondolkoztam ezen a kérdésen, bár egyenlőre csak, mint ismerős tekintettem Conorra, motoszkált bennem a gondolat, hogy esetleg egy idő után több is lehet, szinte már túlzottan kedves személyiségéből és nem utolsó sorban tökéletes külseje miatt, ezt viszont szerettem volna elkerülni.

-Ezalatt Írországban- 

*Bella szemszöge*

Este 11 óra. Már egy tíz perce biztos ülünk az ágy szélén, egymás mellett Johnnal és csak bambulunk magunk elé. Csend van a házban a fiúk szülei és Ed is elment aludni, bár az utóbbiban kételkedem, hogy alszik. Jó egy kicsit csak úgy ülni a csendben és semmit sem csinálni. Egy kis nyugi. Vége lett a koncert túrának és most eljöttünk családot látogatni, pontosabban John bemutatott a szüleinek, mint a barátnőjét. Természetesen a kérdések sokasága között az elsők közé tartozott a "Mikor akartok összeházasodni?" és a "Mikor szeretnétek unokákkal megajándékozni minket?" kezdetű kérdések, amik miatt John, én és az utóbbinál Edward is majdnem megfulladt a félrenyel innivalótól. A legjobban viszont az tetszett, amikor Susan kijelentette, hogy adjuk oda neki az összes telefont, laptopot és egyéb az ő szavaival élve "zizegő-beszélő-kütyüréket" és a srácok, olyan képet vágtak, amit nem lehet szavakkal leírni. Én azonban örültem neki, hogy végre békén hagynak.

-Te mire gondolsz? -kérdeztem Johntól monoton hangon, még mindig magam elé bámulva.

-Rád. -válaszolta. -És te?

-Az elmúlt napokra. Anyudékra, a koncertekre, Edre és Evyre. Aranyosak a szüleitek. -döntöttem vállára a fejem.

-Igen azok.

-Te is az vagy.

-Szeretlek. -elmosolyodtam.

-És mit szeretsz bennem? Sohasem értettem, annyi, nálam sokkal szebb, csinosabb lánnyal találkoztál és mégis engem választottál. De miért?

-Mert imádom a gyönyörű mosolyod és a szemed csillogását. A sima bőröd és a hajad illatát. A hangod, nevetésed. Mindent szeretek benned, még azt is, amikor éppen szidalmazol valakit.

-Tényleg? -néztem rá. 

-Uhumm. -csúsztatta kezét, arcomra és megcsókolt.

Ajkai finoman simogatták ajkam. Éreztem, ahogy keze köntösömet köti ki.

-Apud, nem azt mondta, hogy házon belül nincs hancúrozás? -kérdeztem.

-De, viszont ők lent vannak, mi, pedig idefent. -mosolygott ravaszul és hátradöntött az ágyon.

Újra csókolni kezdett, de kezemet a mellkasára tettem és egy kicsit eltoltam magamtól.

-Edward itt van a mellettünk lévő szobában.

-Eddig is itt volt. -csókolgatta nyakam.

-John, légyszi nekem ez így nem megy. -mondtam. -Nem akarom az első adandó alkalommal megszegni apud szabályát.

-Miért talán te sohasem szegted meg apud szabályait? -akadékoskodott, de már csak arcomat fürkészte.

-Soha. -kötöttem vissza köntösöm.

-Nem hiszem el. -mondta.

-Pedig hidd el nyugodtam, mert igazat mondok. -mondtam határozottan.

-Pedig nem hiszem, ugyan, ne mondd már nekem, hogy sohasem csináltál semmi rosszat, vagy egyszer sem füllentettél.

-Soha egyetlen alkalommal sem. -ültem fel, lelökve magamról.

-Most komolyan. Nem mondom el senkinek. Sohasem meséltél a családodról, még csak nem is említetted őket. -bújt hozzám játékosan.

Szemem könnybe lábadt. Érzékeny pont volt ez a téma számomra.

-Nem volt alkalmam se füllenteni, szabályt szegni vagy rosszalkodni. Azért nem meséltem róluk, mert nem akartam, hogy megtudd és utána sajnálj. -fordultam felé könnyes szemmel.

-De mégis mit? -nézett rám értetlenül.

Nagy levegőt vettem. Éreztem a gombócot a torkomon.

-A szüleim meghaltak, nincsenek, egyetlen élő rokonom se. -mondtam, majd kitört belőlem a sírás.

John magához ölelt és nyugtatólag simogatni kezdte a hátam. Utoljára 11 éves voltam, mikor beszéltem róluk Evynek, akkor ismertem meg és csak neki mondtam el, ő, pedig megígérte, hogy soha nem mondja el senkinek.

Evy

6. fejezet: Te mész, mi maradunk, de még találkozunk

Köszönöm a kommenteket, amikre tudtam és volt időm válaszoltam is, amelyikre még nem arra is fogok. Ha szombatig össze jön a 6 komment erre a fejezetre, akkor vasárnap vagy akár szombat este is tudok hozni rész, ha viszont nem akkor két hetet kell rá várni. Még egyszer köszönöm a sok komit és örülök, hogy ennyieknek tetszik és olvassák a sztorim.

Puszi: Evy

Reggel az ágyamban ébredtem. A tegnapi ruhám volt rajtam. Az utolsó emlékem az, hogy kint ülünk a nappaliban és beszélgetünk, aztán képszakadás. Rezegni kezdett a zsebem. A telefonom volt az, Bella hívott.

-Szia! -vettem fel.

-Hali, végre van pár szabad percem. Figyelj, beszélned kéne Eddel, Johnnal, szinte úgy rángattuk fel a repülőre, nem akart titeket otthagyni, azt óta nem szólt hozzánk, csak van. Néz maga elé és senkivel sem hajlandó beszélni, de veled talán igen. Légyszi, soha sem láttuk, még ilyennek, még John se. Fél óra múlva kezdődik a koncert, de meg sem mozdul. -mondta Bella.

-Miért hol vagytok? -kérdeztem.

-Dublinban hol máshol?

Teljesen elfelejtettem, hogy ma el is utaznak.

-Na légyszi beszélj vele! Könyörgöm. -hallottam Bella hangjában, hogy tényleg kétségbe van esve.

-Jó, akkor légyszi oda adod neki a telefont? -nem tudtam mit mondjak, neki, majd valamit kitalálok azt hiszem.

-Edward. -hallottam Bellát.

-Nem kell nem akarok senkivel sem beszélni! -mondta Ed.

-Ha velünk nem is akkor legalább csak Evyvel. -hallottam, hogy átadja a telefont.

-De, ha szórakoztok velem, akkor, még haza is megyek. -hangja már hangosabb volt, valószínű, hogy a füléhez emelte a mobilt.

-Szia Ed. -köszöntem. -Hogy vagy? -jobb nem jutott eszembe.

-Szia. Hiányoztok. Jó volt a tegnapi nap. -mondta a maga kedves és számomra mindig is imádott hangján.

-Te is nekem, a srácok még alszanak, legalább is csendben vannak. Szóval vagy nem keltek még fel, vagy valami nagy rosszaságot csinálnak. -erre a kijelentésemre kicsit elnevette magát, bár tényleg érdekelt, hogy mit csinálnak. -Szerintem is nagyon jó volt. Köszi, hogy behoztál a szobámba.

-Nincs mit.

-Sok sikert a koncertre. -kezdtem kifogyni az ötletekből.

-Köszi.

Résnyire kinyitódott a szoba ajtóm, majd egyre nagyobbra és két tiszta színes, pizsamás gyerkőc lépett be rajta. Felmásztak az ágyra.

-Anyu kivel beszélsz? -kérdezte Harry.

-Apuval. -válaszoltam nekik.

-Fiúk? -kérdezte Ed.

-Apuval?! -mosolyodtak el. -Mi is akarunk vele beszélni!

-Én is akarok velük beszélni! -hallottam az említett személyt a telefonban.

Hát ez elég viccesen hangzott. Kihangosítottam a telefonom és leraktam az ágyra.

-Na most már halljátok egymást. -vettem az ikreket az ölembe és elkezdtem leszedni róluk a színes, mint már kiderítettek, filc és zsírkréta csíkokat.

-Apu rajzoltunk neked! Ma is menjünk el játszani! Mikor jössz? -mondták felváltva.

-Miket rajzoltatok? -kérdezte.

-Ha jössz akkor megmutatjuk.

-Figyeljetek srácok. Mostanában nem fogunk találkozni.

-Miért hol vagy?

-Én most Írországban vagyok, messze tőletek.

-De miért vagy ott?

-Itt van dolgom, de ígérem, hogy még sokszor meglátogatlak titeket. Jó?

-Jó, de mikor?

-Minél hamarabb.

-Ezt én is megígérhetem. -mondtam. -Nem akarok ünneprontó lenni, de téged várnak nem?

-Mi? Kik? Ja oké, de beszélünk még. Sziasztok.

-Szia Apu! Szia Ed! -köszöntünk el.

-Na srácok irány mosakodni és átöltözni, aztán takarítunk, mert, ahogyan ti kinéztek a szobátok sem lehet jobb.

-A apu miattunk ment el? -kérdezték könnyes szemmel.

-Ne mondjatok butaságokat. Apu szeret titeket és meg is fog még látogatni titeket, csak most dolga van. -töröltem le a könnyeket az arcukról.

Hát igen, ahogy gondoltam. A szoba számukra elérhető magasságig tiszta filc és zsírkréta volt. Az elkövetkezendő egy két napban nem beszéltünk Edwarddel, még egy tucat rajz született, köztük szuperhősöktől elkezdve a valóságig minden fajta rajz született. Aztán két nap után a fejükbe vettek valamit és már nem tudtam, hogy sírjak, a hajamat tépjem vagy inkább aggódjak. Viszont most tapasztalhatóm, ha az ikrek valamit a fejükbe vesznek, akkor arról soha senki sem fogja lebeszélni őket.

Evy