9. fejezet: Hagyj békén Ámor

Bár nem jött össze az öt komment, azért itt a következő rész. A blogon oldalt elindítok egy szavazást, légyszíves szavazzatok. Remélem tetszeni, fog ez a rész is és most többen kommenteltek.

Evy

-Hát srácok, most már tényleg mindenhol tiszta homok vagyok, de titeket inkább nem említelek meg ezen a téren. -szórtam ki cipőmből a homokot, amiből, feltűnően nagy mennyiség hullott ki. -Gyertek srácok, szedjétek a játékokat, aztán megyünk haza.

Vissza vettem cipőmet és ruhámat leporolva álltam fel a homokozóból, amikor beleütköztem valakibe.

-Nem tudunk, úgy össze futni, hogy nem találnál el valamivel? -mosolyogtam Conorra.

-Úgy tűnik. Szia. -nézett rám.

Kicsit elméláztam szemein, amik, mint utóbb feltűnt nagyon elvarázsoltak. Étcsokoládé, majdnem fekete szemei voltak.

-Öhm... Bocsi. -mondtam, kissé szégyenlősen és egy lépéssel hátrébb léptem. -És hogy-hogy erre jártál?

-Csak sétáltam és megláttalak titeket. És gondoltam, köszönök.

-Aha. -nem tudtam, mit mondjak, ezért hátra néztem a fiúkra. -Össze szedtetek mindent? -bólogattak, miközben megpróbálták egymást homokba fojtani, legalábbis, ahhoz hasonló kinézetet öltött a szituáció. -Akkor gyertek menjünk haza. -vettem kezembe a táskám és a két homokozó vödröt, ami tele volt játékokkal.

-Verseny? -kérdezte testvérétől Will.

-Utolsó a záptojás. -válaszolta Harry és futni kezdtek.

-Óvatosan és a saroknál álljatok meg! -kiáltottam utánuk. -Bocsi, majd még biztos össze futunk, de most mennem kell. -mondtam Conornak és elindultam a srácok után.

-Várj egy kicsit. -fogta meg a kezem.

Először a kezére néztem, majd a szemébe.

-Nem lenne kedved, ma velem vacsorázni? -kérdezte.

-Most legyél okos. -mondtam magamba. -Conor, figyelj én ne...

-Csak baráti alapon. -vágott a szavamba, de nekem az volt az érzésem, hogy hangjába egy kis csalódottság is vegyült.

-Hát nem is tudom, nekem itt vannak a srácok. Meg hát...

-9-kor megyek érted. -jelentette ki.

-Jó. -adtam be végül a derekam.

Végül is egy vacsora még nem jelent semmit. Mikor haza értünk. Felhívtam Emilyt, hogy tud-e ma este vigyázni a gyerekekre. Hála az égnek ráért. 7 óra, Harry és Will tiszta, a nappaliban mesét néznek, én viszont neki állhatok készülődni.

-Mosás elindítva, hajamból a homok eltávolítva és végre én is tiszta vagyok. Most, pedig keresnem kéne valami ruhát. -mondtam magamban.

Lassan az egész szekrényt kipakoltam, de valahogy nem találtam a tökéleteset. Egy órája öltözködöm és még nincsen ruhám. Már vagy a negyvenedik összeállítást próbáltam fel, mikor Emily megjött.

-De jó, hogy itt vagy. Segítened kell. -húztam be a szobámba. -Melyiket vegyem fel?

-Hú te randira mész? -örvendezett.

-Nem csak baráti vacsira. Na melyik legyen? -vettem kezembe egy összeállítást.

 -Jó, bár inkább egy csajos, vásárlós délutánhoz. -mondta.



-Túl fodros, ezt inkább koktélozáshoz venném fel.

-Lehet, hogy az lesz. Nem mondta, hogy hova megyünk. -dobtam félre és kerestem egy másikat.

-Akkor még vissza térünk rá, ha nem lesz másik.

-Túl kék, nem vagy te delfin. -nevetett.

-Pedig én szeretem a kéket, az az egyik kedvenc színem. -néztem a ruhára, bár nekem is ez volt vele a gondom, túl kék.

-Akkor is, most hanyagoljuk.

-Ez legyen! -mondta, csillogó szemmel. -Ez nagyon szexi, csak a kesztyűt ne vedd fel és tökéletes, neked, honnan van, ilyen csizmád, meg egyáltalán, ennyire jó cuccaid? -kérdezte.

-Kaptam, vettem, terveztem aztán össze jöttek. De viszont ez így egy kissé kihívó lenne, én viszont nem akarok, semmit sem Conortól.

-Milyen Conor?

-Whittecker. -emeltem fel a következő összeállítást.

-Az a Conor Whittecker, akire gondolok? -kapta kezét a szája elé.

-Nem tudom, melyikre gondolsz. De milyen a ruha?

-A barna hajú és szemű, röpis, eszméletlen szexi, kigyúrt testű, Conor Whitteckerre gondolok. -sorolta, akárcsak könyvből olvasná.

-Valami hasonló, de...

-Ó te mázlista dög, kifogod a part egyik legjobb, pasiját és nem akarsz tőle semmit. Vele mész vacsorázni és nem akarod felvenni azt a vörös cuccot? Neked elment az eszed! -mondta.

-Nem ment el az eszem, de halkabban és ha elfelejtetted volna van két gyerekem, akik ismerik az apjukat. Na ez milyen? -mondtam kissé türelmetlenül, de úgy, mintha egy kisgyereknek magyaráznám, hogy miért ne nyúljon a forró dolgokhoz.

-Na és oké, hogy az apjuk, de attól, még nem a férjed, szabad vagy csajszi, előtted az éjszaka, ha gondolod egész éjjel vigyázok a srácokra.

-Jó Emy elég lesz. Milyen ez a ruha? -emeltem fel egy kicsit a hangom.

-Nem temetésre mész.

-Jó és ez?

 -Nem.

-Ez?

-Eddig ez a második a piros után. Én viszont kitartok a mellett, szerintem csavard el a fejét, neked is kijár a boldogság.

-És ez az utolsó.

-Maradjunk az előző masnisnál, de nagyon nagy hibát követsz el, ha nem élsz a lehetőséggel, hogy barátságnál több is legyen közted és Conor között. -fonta karba a kezét.

Felöltöztem, kisminkeltem magam, de csak szolidan és megcsináltam a hajam, majd kimentem a nappaliba.

-Na srácok hogy nézek ki?

-Nagyon lányos. -nyújtotta ki a nyelvét Will.

-Nem eléggé. -jött oda Emy.

-Most, miért? -kérdeztem. -Auh... -szisszentem, fel, mert Emily kivette a csatot a hajamból és meghúzta a hajam.

-Na így, már jobb. -tette féloldalasan előre a hajam. -Legalább a sminket tehetted volna egy kicsit erősebbre. Gyere -ragadott kézen. -megigazítom gyorsan.

Csengettek.

-Elkéstél. -mosolyogtam kárörvendően.

-Sziasztok srácok. Aztán jól viselkedni és szót fogadni a kerítőmnek. -adtam egy puszit Willnek.

-Mi az, hogy kerítő? -kérdezte Harry, miközben adtam egy puszit az arcára.

-Ha nagyobbak lesztek, majd elmondom.

-Te meg számíts arra, hogy vissza jövök, még ma. -mondtam viccesen Emilynek és átöleltem.

-Egy kicsit legyél rossz lány ma este.

-Nem. -mosolyogtam.

-Csak a kedvemért, akkor gondold azt, hogy te nem te vagy, hanem én. -nézett rám boci szemekkel.

-Te hibbant vagy. -ráztam meg a fejem nevetve.

Még egyszer csengettek.

-Mennem kell. -indultam az ajtó felé. -Nemsokára jövök.

-Ne siess, én egész este ráérek. -mondta Emily.

-Én viszont két gyerekes anyuka vagyok Emy. -nyitottam ki az ajtót.

-Szia. -köszöntem Conornak.

-Szia, ezt neked hoztam. -nyújtott felém, egy szál rózsaszín rózsaszálat. -Virágot a virágnak.

-Köszönöm. -mondtam és elvettem a rózsát.

-Mehetünk? -kérdezte.

-Persze. -léptem ki az ajtón.

>3 óra múlva<

-Köszönöm, az estét, nagyon jól éreztem magam. -értünk a ház elé.

-Én is jól éreztem magam.

-Nem bántam meg, hogy elfogadtam a meghívást. -mondtam. -Jó volt egy kicsit ezen a téren is kikapcsolódni. -mosolyogtam és elkezdtem keresni a kulcsomat a táskámban.

-Esetleg megismételhetnénk máskor is, ha nincs ellenedre. -mondta.

-Egy kis szórakozás néha nem árt. -matattam a táskámban, mert a kulcsom, valahol a legeslegalján lehet.

-Az igaz. -mondta.

-Add, hogy ne legyen egy randi guru, hasonmás, mert félre érti, hogy nem találom a kulcsom. -morogtam magamban.

-De én szeretném, ha a következő, találkozásunk...

-Jaj, ne kezd, annyira jó volt az este, légyszi, ne baltázd el. -mondtam magamban és lassan már kétségbe esetten kerestem a kulcsom.

-Szóval, szeretném, ha a következő találkozásunk, nem csak baráti alapon lenne.

-Ááá... meg is van. -mondtam kivéve a kulcsom a táskából, ami a legalján a legeldugottabb kis részen volt.

-Én nem tudok, rád, csak barát ként nézni. -fogta meg mind két kezem. -Az első perctől, kezdve, mikor megláttalak, megbabonáztál és úgy érzem, hogy nélküled, semminek sincsen értelme.

-Conor, van két fiam, akik szintén bele tartoznak az életembe, nem dobhatom, félre őket miattad.

-A fiaid is nagyon aranyosak és nem kell őket félre dobnod. -simított végig karomon.

-Conor, légyszíves...

-Sss... -tette ujját a számra. -Szeretlek, te butus. -mondta, majd megcsókolt.

Egy pillanatig, nem ellenkeztem, még az is lehet, hogy élveztem, ahogyan ajkaimmal játszik. Teljesen más volt, mint Edward. Akaratosabb. Keze. arcomról elindult lefelé derekam irányába. Tudtam, hogy hova tart.

-Ne... -toltam el magamtól. -Ezt még ne. -mondtam.

-Jó megértem, ha te nem...

-Nem azt mondtam,hogy nem szeretlek, csak még nem tudom, hogy mit érzek irántad. Adj egy kis időt, hogy átgondoljam. -néztem rá.

-Rendben. -mosolyodott el csalódottan.

-Jó éjt. -adtam egy puszit az arcára, majd elfordítottam a kulcsot a zárban.

-Jó éjt neked is. -búcsúzott.

Bementem. Emy a nappaliban aludta a kanapén. Nem akartam felébreszteni. A srácok a szobájukban aludtak. Én is bementem a saját hálómba. Átvettem a pizsim és lemostam a sminkem, majd elnyúltam az ágyon. A plafont bámultam. Lábaim iszonyatosan fájtak a magassarkútól, mivel mostanában nem igen viseltem. Nem tudtam, mit érzek Conor és, mit Edward iránt. Szerelem, barátság vagy ragaszkodás. Totális zűrzavar. Mind a kettőjük mellett vannak pozitívumok és negatívumok is. Edwardöt, még mindig szeretem, bár nem tudom, eldönteni, hogy ragaszkodás, hisz mégiscsak tőle van két gyerekem, vagy, mint régen. Conor, pedig rendes pasi és még jól is néz ki, a jelek szerint, pedig szerelmes belém, de nem tudom, hogy én mit érzek iránta, meg ott van, amit Harry kérdezett, nekem ők a legfontosabbak és, ha nem rajonganak Conorért, akkor nem erőszakolom rájuk. Kinyújtottam kezem a plafon felé és úgy tettem, mintha egy nyíllal céloznék.

-Hagyj békén Ámor, mert kicsinállak. -majd kilőttem a képzeletbeli nyilamat.

Lelki szemeim előtt, valami hasonló kép jelent meg.

Nem gyerek gyilkosnak nevezni, mert ez nem igaz, de, nem bírom, ha az érzelmeimmel játszadoznak és az idegeimet zsinórnak használják hozzá.

-Hát ez jó lesz. -motyogtam.

Bemásztam a takaró alá, nem tudom meddig néztem az üres plafon vagy meddig voltam ébren, de reggel, mintha egy másodpercet sem aludtam volna, bár volt egy olyan érzésem, hogy tényleg nem aludtam. A nap a szokásos rutin szerint indult, attól eltérve, hogy Emy is ott volt, aki viszont elég pihent volt, ahhoz, hogy a maradék energia szintemet is leszívja. Másodpercre pontosan be kellett számolnom a tegnap estéről. Lassan ott tartottunk, hogy az a három óra alatt hányszor vettem levegőt vagy pislogtam.

-Júj, de jó neked! -ujjongott mikor befejeztem a mesélést, ő jobban örült, mint én. -És lesz további randi? -nézett rám csillogó szemmel.

mondom, hogy nem randi volt és még egyel talán nem vagyok biztos abban, hogy lesz-e folytatás.

Csengettek. Nem vártam senkit. Ajtót nyitottam és elég érdekes látvány fogadott. A postás volt az és még három ember, kezükben két-két nagy vörös rózsa csokorral. Egy pillanatig, hogy szépen fogalmazzak, köpni, nyelni nem tudtam a meglepettségtől. Felocsúdva a döbbenetből, átvettem a csokrokat, amiket bevittek a konyha asztalra.

-Remélem nem az küldte, akire gondolok. -mondtam.

-Pedig szerintem jóra gondolsz. -mondta fülig, vagy még talán tovább is érő mosollyal Emily, ami azt a látszatot keltette, hogy ő játszotta Alíz csodaországban című filmben a vigyorgó macskát, fura egy látvány, nem ajánlom senkinek, de én így szeretem Emyt. -Köszönöm, a tegnap estét... nagyon jól éreztem magam... remélem hamarosan sikerül, döntened.... és megismételjük, az estét... csak mint egy pár... Conor. -olvasta fel a hat kártyát Emily.

Oda léptem az egyik csokorhoz és bele szagoltam, nagyon jó illatuk volt, bár a rózsa nem tartozott a kedvenceim közé, azért el kell ismernem ennyi együtt gyönyörű.

-Légyszi Evy, a kedvemért, adj neki egy esélyt. Légyszi, légyszi, légyszi! -nézett rám.

-Jó átgondolom. -mondtam, arcomat még mindig a rózsákba temetve.

-Ez az! -boxolt az ég felé.

-Csak át gondolom. -mondtam, de már nem igazán érdekelte.

-Sokba fog nekem még kerülni, ez az egy esély. Ámor, te, pedig hivatalosan is halott leszel. -mondtam magamban.

Evy

8. fejezet: Bellarína múltja

Elég nehezen jött össze az öt komment, de végül is meglett. Remélem tetszett az előző rész és ez is tetszeni fog. Ha esetleg nem tetszik azt is nyugodtan írjátok meg.

Evy

-Jobb már? -kérdezte John, még mindig magához ölelve.

-Kicsit. -mondtam szipogva. -Hogyha most már így elő került ez a történet, akkor elmesélem neked.

-Ha nem szeretnéd, akkor nem muszáj.

Elmosolyodtam és belekezdtem.

-Én sem tudom a teljes, történetet, mert a baleset következtében agyrázkódást és memória károsodást szenvedtem. A nagyszüleim meséltek párszor, hogy mi történt, de mivel ők nem voltak ott, ezért pár részlet homályos. Nyaralásból jöttünk haza, éjszaka volt. Az autóban négyen utaztak. Isabella és Adam a szüleim, Louis az öcsém és én. Azt, hogy pontosan mi zajlott le azon az éjszakán senki sem tudja. Az újságok azt írták, hogy egy kamion rohant bele a négy fős család autójába. A sofőr elaludt a volánnál és áttért a szembe lévő sávba. Ketten azonnal meghaltak. A szüleim. -elakadt a hangom.

-És mi lett veled és az öcséddel? -kérdezte John.

-Mamáméknak azt mondta a mentős, hogy mikor kivágtak minket a kocsiból Louis már eszméletlen volt, én viszont a kezét szorítottam és kérleltem a kiérkező mentősöket, hogy mentsék meg az életét, engem, pedig hagyjanak. A mentőben aztán elvesztettem az eszméletem és komába estem. Nyolc hónapot voltunk kómában. Nagyszüleim szüntelen hittek abban, hogy fel fogunk ébredni, míg az orvosok nem. Az állapotunk válságos volt. Egyetlen nap alatt történt minden. Öcsém állapota rohamosan kezdett romlani, az enyém viszont javulni. Meghalt, én viszont felébredtem. Azóta sem tudom elfelejteni, hogy értem halt meg. Mikor felébredtem arra sem emlékeztem, hogy ki vagyok és mit  keresek itt. Egy éven keresztül, minden reggel a nagyszüleimnek kellett engem a történtekkel szembesíteni. Utána bekerültem egy ottani iskolába, fura volt, hisz, addig angol iskolába jártam, utána, pedig egy magyarba, bár két anya nyelvű vagyok akkor is furcsa volt számomra. Miután elkezdtem az iskolát, öt évre rá meghaltak a nagyszüleim, én, pedig egyedül maradtam a családban. Azonban az öt év alatt lett egy másik családom. Evyvel az iskolában találkoztam, amolyan farsangi buli volt. Disco volt, meg büfé és nagyjából ennyi. Nem volt kedvem táncolni, sem tele tömni magam sütivel. A folyosón ültem és hallgattam a zenét, miközben bambultam. Aztán egy kicsivel idősebb lány ült le mellém, majd beszélgetni kezdtünk. Evy volt az. Az elkövetkező hetekben és hónapokban egyre többet kerestük egymás társaságát, aztán össze nőttünk. Evy szülei a lányuk ként szerettek. A baleset napján nem voltam iskolában, hanem kimentem a temetőbe gyertyát gyújtani, majd a házunk közelében lévő játszótéren ültem és sírtam. Evy bizonyára arra jött haza. Látta, hogy sírok és oda jött hozzám. Kérdezte, hogy mi a bajom, először azt mondtam, hogy semmi, de aztán elmondtam, azt, amit neked is. Ami miatt, nem mondtam el senkinek, az az, hogy, nem akartam, hogy sajnáljanak, de Evy nem sajnált inkább, csak szorosabb lett a barátságunk. Aztán, mikor 15 voltam meghalt papám, majd 16 évesen mamámat is elveszítettem.-megálltam, hogy levegőt vegyek és újabb erőt gyűjtsek.

-Mivel, még kiskorú voltam és rokonok híján árva házba akartak küldeni. Azonban legnagyobb ellenkezésem ellenére Evy megkérte a szüleit, hogy írjanak alá egy lapot, amiben felelősséget vállalnak értem 18 éves koromig. Valami, olyasmi, mint az örökbe fogadás, de nem teljesen. Akkor kaptuk a lakást, ahol ti is voltatok. Együtt csináltuk. Festés, berendezés, minden. Mikor készen lett, beköltöztünk. Innentől, meg tudod.

-Mikor volt a baleset? -kérdezte John, még mindig a karjaiba zárva.

-Augusztus 24-én. 9 éves voltam.

-És az öcséd?

-5, aznap volt a szülinapja.

-És mi van a sírjukkal?

-Nincsen hamvasztva lettek, mindenki, anya, apa, Louis, mamám és papám is. Gyertyát, viszont mindig gyújtok, az ablakba teszem és egyszer augusztus 24-én szüleim, március 30-án Louis, december 15-én papám és május 22-én mamám emlékére. -motyogtam, fejemet a mellkasába fúrva.

-Az feltűnt már, de nem akartam megkérdezni, miért.

-Hát most, már tudod.

-De miért nem mondtad el, bennem megbízhatsz.

-Tudom, de erről elég nehéz nekem beszélni. -emeltem fel a fejem és szembe néztem Johnnal.

-Te...-sóhajtott.

-Tudom, sok a gond velem, de John, mihez kezdenék nélkületek? -nyomtam homlokom az övéhez.

-Mi ez a többes szám?

-Evy, te... -mosolyodtam el.

-Ti tényleg, olyanok vagytok, mint a testvérek. -nem tudtam válaszolni, mert megcsókolt.

-Tereli a témát, jellemző. -gondoltam magamba, bár most kimondottan örültem neki

Még mindig az ölében ültem. Szorosan húzott magához, bár gyengéden fogta át derekam.
Hátra dőlt, én, pedig a mellkasán feküdtem. Kezemet a mellkasára csúsztattam és eltoltam magam.

-Ha így folytatod, akkor átmegyek Edhez aludni.

-De nála csak egy ágy van. -vigyorgott.

-Nem fogtál meg, zseb macsó. Jó nekem a kanapé vagy akár a szőnyeg is, de, ha nem vigyázol, takaró nélkül alszol, ha elmegyek a másik szobába, akkor viszem mind a két takarót, mert, hogy én nem fogok megfagyni az is biztos. -vontam fel a szemöldököm.

-Tényleg hagynád, hogy megfagyjak?

-Nem ágymelegítő vagyok. -ültem fel.

-Pedig, ha velem vagy elég forró szokott lenni az ágy.

-Pedig ma akkor is meg fogsz fagyni, ha nem hagysz aludni. -másztam le róla.

-Ne legyél, ilyen, most tényleg elmész? -ült fel.

-Igen, mert, ha itt maradok, akkor holnap, olyan leszek, mint a kicsavart felmosó rongy. -szedtem össze a párnám és a takaróm.

-Jó békén hagylak, csak maradj, már itt. -fogta meg a takarót, amit éppen le akartam húzni az ágyról.

Egyik lábammal feltérdeltem, végig simítottam a takarón, egészen a kezéig, amivel a takarót fogta, közben végig szemébe néztem. Megcsókoltam. Hideg kezével végig simított karomon, majd arcomon. Érintését libabőr kísérte. Elengedte a takarót. Kicsit elhajoltam.

-Akkor maradsz? -kérdezte.

-Nem. -húztam el a takarót és felálltam.

Felkaptam a párnát és a takarót, majd elindultam kifelé. Az ágy mellett, mentem el, mikor John megfogta a kezem és maga mellé rántott, olyan szorosan ölelt magához, mint kisgyerek a maciját.

-Nem engedlek sehová. -mosolygott.

-Ha így fogsz, akkor én sem.

-Akkor maradsz, mert reggelig el nem engedlek. -adott egy puszit a homlokomra.

Bellarína

7.fejezet: Két helyen a világban

Ahogy feltűnt újra Edward az életemben, egyre jobban felerősödtek a rég múlt érzelmeim és vele együtt a, már összeforrt sebek is felszakadtak. Teljesen összezavarodtam, nem tudtam eldönteni, hogy mit is akarok igazán. Újra kezdeni az életet Eddel, vagy folytatni úgy, ahogy az elmúlt három évben tettem. Napok óta nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. A kávé tartott életben. Ha azt hittem, hogy ennél nehezebb már nem is lehet, akkor tévedtem.

*Harry szemszöge*

Will még aludt, anyu, pedig még nem jött be a szobába. Már tegnap is beszéltük, hogy apuval szeretnénk lenni, anyuval is jó, apát is szeretjük és vele még csak most találkoztunk, de már is elment.

-Will. -kezdtem szólongatni. -Will.

Megdörzsölte a szemét és rám nézett.

-Anyu tudja, hogy apu hol van. -mondtam.

-Honnan tudod?

-Azt mondta, hogy mennie kell apunak valahová és várják.

-De úgysem fogja elmondani. Már rengetegszer mondtuk neki, hogy apához szeretnénk menni.

-Akkor mást kell kitalálnunk.

-De mit? -kérdezte.

Mindennél jobban törtem a fejem és Will is ugyan ezt tette. Éreztem, hogy eszébe jutott valami és nekem is ugyan az.

-Megvan. -suttogtuk egyszerre.

Elmosolyodtunk, kikeltünk az ágyból és átmentünk anyához, de mivel nem volt ott ezért a konyhában folytattuk, ahol meg is lett. Ezzel kezdetét vette az apu küldetés.

*Evy szemszöge*

-Légyszi fiúk ne tegyétek ezt velem srácok. Nem akartok enni, inni, felöltözni, játszani, sétálni, mesét nézni, olvasni, rajzolni semmit. Csak követtek és néztek rám azokkal a gyönyörű zöld szemeitekkel. Mit tegyek, hogy egy vajas kenyeret megegyetek?

-Apuhoz akarunk menni.

-De mondtam apu most dolgozik, majd, ha úgy lesz elmegyünk hozzá. Jó? -kérdeztem.

-Addig nem amíg el nem megyünk apuhoz.

-Ha éhen haltok azzal nem oldotok meg semmit. -sohasem kezeltem le őket, hiszen ugyan úgy megértik, mint a felnőttek, csak kicsiben.

Egymásra néztek.

-Na? Éhen haltok, vagy esztek és kitaláltok valami mást?

Megadták magukat. Végre hajlandóak voltak enni, de utána folytatták, amit elkezdtek. Én tovább próbálkoztam, különböző dolgokat kitalálni, de semmi, csak aput akarják. Amikor, már nem láttam mást, megpróbáltam felhívni először Edet, majd Bellát és a végén Johnt, de egyikőjük sem vette fel. Nem tudtam mit tegyek, még ha el is mennénk Írországba hol keressük őket, bárhol lehetnek. Lassan a hajamat tépem a srácok miatt. Semmit sem akarnak addig csinálni, amíg nem látják az apjukat, pontosabban csak rosszalkodtak, de míg az egyszerű gyerekcsínytől indultak, lassan eljutottak arra a szintre, hogy a testi épségükön kellett aggódnom és egy másodpercre sem hagytam őket egyedül, mert amit a fejükbe vesznek az ikrek azt senki sem verheti ki belőlük. Ezt megtanultam röpke három, négy nap alatt.

A tengerparton sétáltam a srácokkal. Gondoltam, itt legalább nem tudnak semmit sem összetörni és nekem is jót tenne a fejszellőztetés. Dél van az idő kellemes, viszonylag sokan vannak a strandon, bár ez egy elég forgalmas rész szinte egész évben, mint a piac szerdánként, olyan három óra felé, amikor még vannak, de már nincsen "hering parti". Harry és Will előre szaladtak, de végig követtem őket a szememmel. Fogócskáztak, mosolyogva néztem, ahogyan egymást kergetik az emberek között szlalomozva.

-Vigyázz! -kiáltotta valaki és abban a pillanatban fejbe talált egy röplabda.

A váratlan ütéstől elestem. A fejemet fogtam, ahol a labda eltalált.

-Jól vagy? Bocs véletlenül rossz felé ütöttem a labdát. -guggolt mellém egy férfi.

-Áh, persze jól vagyok, semmi gond. -mosolyogtam és fel akartam állni, amikor a férfi megragadta a karom.

-Várj segítek.

-Köszi, de megy egyedül. -söpörtem le a homokot a ruhámról.

-Tényleg nagyon sajnálom. Hadd hívjalak meg egy shakre vagy fagyira.

-Köszi, de tényleg semmi gond, nem szükséges.

-Ragaszkodom hozzá. -úgy nézett rám, hogy nem tudtam neki nemet mondani.

-Jó, egy shaket elfogadok. -mosolyogtam. -Meg a fiúknak is ígértem fagyit. -befejeztem a mondatom, majd pár másodperc múlva körbenéztem, de sehol sem láttam őket. -Hol vannak? Nem látom őket. -kicsit kétségbe esve.

Minden kiszállt a fejemből, semmire sem tudtam, figyelni vagy gondolni, csak arra, hogy hol lehetnek.

-Kik hol vannak? -kérdezte a férfi.

-A fiaim. Ikrek szőke hajjal, zöld szemmel és három évesek. -indultam el aggódva és közben minden felé kerestem őket.

A nevüket kiabáltam és mindenki aki az utamba került, megkérdeztem, hogy nem-e látták őket. Senki semmit nem tudott. Csak álltam néztem körbe és teljesen kétségbe estem, közben szapultam magam.

-Hogy lehetek, ilyen rossz és felelőtlen anya, nem figyelek a gyerekeimre és most eltűntek. Ez csak az én hibám. -úgy is mondhatnám, hogy leperegtek előttem életem hibái és mind az amiért magamat okoltam.

Valaki megbökte a vállam. Rögtön 180 fokos fordulatot vettem és ugyan az a férfi állt előttem, mint aki felsegített, mellette viszont a fiaim. Szorosan magamhoz öleltem őket. Hatalmas kő esett le a szívemről.

-Hol voltatok a frászt hoztátok rám. Ne tűnjetek el így még egyszer.

-Anyu megfojtasz minket. -mondták.

Elengedtem őket. Felálltam és hasonló képen megöleltem a férfit, aki megtalálta őket.

-Köszönöm. -töröltem le a megkönnyebbülés könnycseppjét az arcomról.

Ezután elmentünk fagyizni és a strandon játszottunk. Közben megtudtam, hogy a kedves, ám tapadós férfit Conor Whitteckernek hívják. Huszon nyolc éves és sportoló, ami megmagyarázta a kigyúrt bronzos testét. Kócos barna haja és mélybarna, majdnem fekete szemei voltak. Hazafelé kiderült, hogy két utcányira lakik tőlünk.

-Sziasztok, majd remélem még találkozunk. -köszönt el.

-Én is szia. -búcsúztam.

-Szia. -mondták a srácok is.

Éppen befejeztem az esti mesét, amikor Harry egy igen fura dolgot kérdezett tőlem.

-Anyu, ugye ez a bácsi aki megtalált minket, nem lesz az apukánk?

-Persze, hogy nem. -adtam egy puszit a homlokára és betakartam.

Később azonban elgondolkoztam ezen a kérdésen, bár egyenlőre csak, mint ismerős tekintettem Conorra, motoszkált bennem a gondolat, hogy esetleg egy idő után több is lehet, szinte már túlzottan kedves személyiségéből és nem utolsó sorban tökéletes külseje miatt, ezt viszont szerettem volna elkerülni.

-Ezalatt Írországban- 

*Bella szemszöge*

Este 11 óra. Már egy tíz perce biztos ülünk az ágy szélén, egymás mellett Johnnal és csak bambulunk magunk elé. Csend van a házban a fiúk szülei és Ed is elment aludni, bár az utóbbiban kételkedem, hogy alszik. Jó egy kicsit csak úgy ülni a csendben és semmit sem csinálni. Egy kis nyugi. Vége lett a koncert túrának és most eljöttünk családot látogatni, pontosabban John bemutatott a szüleinek, mint a barátnőjét. Természetesen a kérdések sokasága között az elsők közé tartozott a "Mikor akartok összeházasodni?" és a "Mikor szeretnétek unokákkal megajándékozni minket?" kezdetű kérdések, amik miatt John, én és az utóbbinál Edward is majdnem megfulladt a félrenyel innivalótól. A legjobban viszont az tetszett, amikor Susan kijelentette, hogy adjuk oda neki az összes telefont, laptopot és egyéb az ő szavaival élve "zizegő-beszélő-kütyüréket" és a srácok, olyan képet vágtak, amit nem lehet szavakkal leírni. Én azonban örültem neki, hogy végre békén hagynak.

-Te mire gondolsz? -kérdeztem Johntól monoton hangon, még mindig magam elé bámulva.

-Rád. -válaszolta. -És te?

-Az elmúlt napokra. Anyudékra, a koncertekre, Edre és Evyre. Aranyosak a szüleitek. -döntöttem vállára a fejem.

-Igen azok.

-Te is az vagy.

-Szeretlek. -elmosolyodtam.

-És mit szeretsz bennem? Sohasem értettem, annyi, nálam sokkal szebb, csinosabb lánnyal találkoztál és mégis engem választottál. De miért?

-Mert imádom a gyönyörű mosolyod és a szemed csillogását. A sima bőröd és a hajad illatát. A hangod, nevetésed. Mindent szeretek benned, még azt is, amikor éppen szidalmazol valakit.

-Tényleg? -néztem rá. 

-Uhumm. -csúsztatta kezét, arcomra és megcsókolt.

Ajkai finoman simogatták ajkam. Éreztem, ahogy keze köntösömet köti ki.

-Apud, nem azt mondta, hogy házon belül nincs hancúrozás? -kérdeztem.

-De, viszont ők lent vannak, mi, pedig idefent. -mosolygott ravaszul és hátradöntött az ágyon.

Újra csókolni kezdett, de kezemet a mellkasára tettem és egy kicsit eltoltam magamtól.

-Edward itt van a mellettünk lévő szobában.

-Eddig is itt volt. -csókolgatta nyakam.

-John, légyszi nekem ez így nem megy. -mondtam. -Nem akarom az első adandó alkalommal megszegni apud szabályát.

-Miért talán te sohasem szegted meg apud szabályait? -akadékoskodott, de már csak arcomat fürkészte.

-Soha. -kötöttem vissza köntösöm.

-Nem hiszem el. -mondta.

-Pedig hidd el nyugodtam, mert igazat mondok. -mondtam határozottan.

-Pedig nem hiszem, ugyan, ne mondd már nekem, hogy sohasem csináltál semmi rosszat, vagy egyszer sem füllentettél.

-Soha egyetlen alkalommal sem. -ültem fel, lelökve magamról.

-Most komolyan. Nem mondom el senkinek. Sohasem meséltél a családodról, még csak nem is említetted őket. -bújt hozzám játékosan.

Szemem könnybe lábadt. Érzékeny pont volt ez a téma számomra.

-Nem volt alkalmam se füllenteni, szabályt szegni vagy rosszalkodni. Azért nem meséltem róluk, mert nem akartam, hogy megtudd és utána sajnálj. -fordultam felé könnyes szemmel.

-De mégis mit? -nézett rám értetlenül.

Nagy levegőt vettem. Éreztem a gombócot a torkomon.

-A szüleim meghaltak, nincsenek, egyetlen élő rokonom se. -mondtam, majd kitört belőlem a sírás.

John magához ölelt és nyugtatólag simogatni kezdte a hátam. Utoljára 11 éves voltam, mikor beszéltem róluk Evynek, akkor ismertem meg és csak neki mondtam el, ő, pedig megígérte, hogy soha nem mondja el senkinek.

Evy

6. fejezet: Te mész, mi maradunk, de még találkozunk

Köszönöm a kommenteket, amikre tudtam és volt időm válaszoltam is, amelyikre még nem arra is fogok. Ha szombatig össze jön a 6 komment erre a fejezetre, akkor vasárnap vagy akár szombat este is tudok hozni rész, ha viszont nem akkor két hetet kell rá várni. Még egyszer köszönöm a sok komit és örülök, hogy ennyieknek tetszik és olvassák a sztorim.

Puszi: Evy

Reggel az ágyamban ébredtem. A tegnapi ruhám volt rajtam. Az utolsó emlékem az, hogy kint ülünk a nappaliban és beszélgetünk, aztán képszakadás. Rezegni kezdett a zsebem. A telefonom volt az, Bella hívott.

-Szia! -vettem fel.

-Hali, végre van pár szabad percem. Figyelj, beszélned kéne Eddel, Johnnal, szinte úgy rángattuk fel a repülőre, nem akart titeket otthagyni, azt óta nem szólt hozzánk, csak van. Néz maga elé és senkivel sem hajlandó beszélni, de veled talán igen. Légyszi, soha sem láttuk, még ilyennek, még John se. Fél óra múlva kezdődik a koncert, de meg sem mozdul. -mondta Bella.

-Miért hol vagytok? -kérdeztem.

-Dublinban hol máshol?

Teljesen elfelejtettem, hogy ma el is utaznak.

-Na légyszi beszélj vele! Könyörgöm. -hallottam Bella hangjában, hogy tényleg kétségbe van esve.

-Jó, akkor légyszi oda adod neki a telefont? -nem tudtam mit mondjak, neki, majd valamit kitalálok azt hiszem.

-Edward. -hallottam Bellát.

-Nem kell nem akarok senkivel sem beszélni! -mondta Ed.

-Ha velünk nem is akkor legalább csak Evyvel. -hallottam, hogy átadja a telefont.

-De, ha szórakoztok velem, akkor, még haza is megyek. -hangja már hangosabb volt, valószínű, hogy a füléhez emelte a mobilt.

-Szia Ed. -köszöntem. -Hogy vagy? -jobb nem jutott eszembe.

-Szia. Hiányoztok. Jó volt a tegnapi nap. -mondta a maga kedves és számomra mindig is imádott hangján.

-Te is nekem, a srácok még alszanak, legalább is csendben vannak. Szóval vagy nem keltek még fel, vagy valami nagy rosszaságot csinálnak. -erre a kijelentésemre kicsit elnevette magát, bár tényleg érdekelt, hogy mit csinálnak. -Szerintem is nagyon jó volt. Köszi, hogy behoztál a szobámba.

-Nincs mit.

-Sok sikert a koncertre. -kezdtem kifogyni az ötletekből.

-Köszi.

Résnyire kinyitódott a szoba ajtóm, majd egyre nagyobbra és két tiszta színes, pizsamás gyerkőc lépett be rajta. Felmásztak az ágyra.

-Anyu kivel beszélsz? -kérdezte Harry.

-Apuval. -válaszoltam nekik.

-Fiúk? -kérdezte Ed.

-Apuval?! -mosolyodtak el. -Mi is akarunk vele beszélni!

-Én is akarok velük beszélni! -hallottam az említett személyt a telefonban.

Hát ez elég viccesen hangzott. Kihangosítottam a telefonom és leraktam az ágyra.

-Na most már halljátok egymást. -vettem az ikreket az ölembe és elkezdtem leszedni róluk a színes, mint már kiderítettek, filc és zsírkréta csíkokat.

-Apu rajzoltunk neked! Ma is menjünk el játszani! Mikor jössz? -mondták felváltva.

-Miket rajzoltatok? -kérdezte.

-Ha jössz akkor megmutatjuk.

-Figyeljetek srácok. Mostanában nem fogunk találkozni.

-Miért hol vagy?

-Én most Írországban vagyok, messze tőletek.

-De miért vagy ott?

-Itt van dolgom, de ígérem, hogy még sokszor meglátogatlak titeket. Jó?

-Jó, de mikor?

-Minél hamarabb.

-Ezt én is megígérhetem. -mondtam. -Nem akarok ünneprontó lenni, de téged várnak nem?

-Mi? Kik? Ja oké, de beszélünk még. Sziasztok.

-Szia Apu! Szia Ed! -köszöntünk el.

-Na srácok irány mosakodni és átöltözni, aztán takarítunk, mert, ahogyan ti kinéztek a szobátok sem lehet jobb.

-A apu miattunk ment el? -kérdezték könnyes szemmel.

-Ne mondjatok butaságokat. Apu szeret titeket és meg is fog még látogatni titeket, csak most dolga van. -töröltem le a könnyeket az arcukról.

Hát igen, ahogy gondoltam. A szoba számukra elérhető magasságig tiszta filc és zsírkréta volt. Az elkövetkezendő egy két napban nem beszéltünk Edwarddel, még egy tucat rajz született, köztük szuperhősöktől elkezdve a valóságig minden fajta rajz született. Aztán két nap után a fejükbe vettek valamit és már nem tudtam, hogy sírjak, a hajamat tépjem vagy inkább aggódjak. Viszont most tapasztalhatóm, ha az ikrek valamit a fejükbe vesznek, akkor arról soha senki sem fogja lebeszélni őket.

Evy

5. fejezet: Ikrek közt marad

Elköszöntünk Evytől a szüleitől, Harrytől és Willtől. A taxi, már kint várt minket, visszamentünk a hotelbe. Bellarína még lent maradt elrendezni pár dolgot, John és én, pedig felmentünk a szobába. A mosoly ráfagyott az arcomra. Még nem fogtam fel teljesen, hogy pontosan, mi is történt, de már ennyi is elég volt ahhoz, hogy tíz centivel a talaj felett járjak.

-Neked, mi a bajod? Amióta beszéltél Evyvel, azóta folyamatosan mosolyogsz. -azért ennyire nem fényes a helyzet. -mentünk be a szobába.

-Mi az, hogy nem vényes?! Csodálatos, fenomenális, ennél jobb már nem is lehetne!

-Nem értelek... Evynek van két fia, valakitől, valószínű van élettársa is, legalábbis nem láttam rajta karika gyűrűt és szinte teljesen kizárt az életéből, maximum csak barátként léphetsz újra be.

-Akkor ezek szerint ezt Bella nem mondta el. Bár megértem. Nem hitte, hogy Evy elmondja.

-De mégis mit? -nézett rám értetlenül.

-Evy két kisfia tőlem van, az én gyerekeim. -mondtam fülig érő mosollyal.

-Mi? Ez most komoly? Ezek szerint nagybácsi vagyok?

-Én is hasonlóan reagáltam.

-De azt, hogy, hiszen nem találkoztatok azóta, mióta elment.

-Már terhes volt, amikor elment.

-Az komoly. És a gyerekek tudják, hogy te vagy az apjuk, jaj, de fura ezt kimondani, hogy hívják őket? Hah, mostantól apucinak foglak hívni. -nevetett.

-Ha ha ha nagyon vicces, nem tudják, hogy én vagyok az apjuk, most, hogy mondod tényleg fura kimondani, egyik napról a másikra lett két fiam, a nevük, pedig Harry Patrick és William Edward.

-Uhhh hát ez így komoly... -rakarta meg a fejét. -És Evy el fogja nekik mondani nekik?

-Holnap találkozom velük.

-Az jó. -gondolkodott el.

-Min töröd a fejed?

-Hát, hogy megszegted a fogadalmunkat.

-Na ne szórakozz velem! Csak nehogy azt hidd, hogy nem tudom, hogy te is megszegted.

-Én nem is! -jelentette ki határozottam.

-Hogyne én meg egyben vagyok süket és vak is. Ugye?

-Természetes. -mosolygott.

-Na meg is volnék! -jött be Bella.

-Tényleg Bellarína, hol van a Miriam játszótér? -kérdeztem.

-Minek akarsz te oda menni, ráadásul most? -nézett rám értetlenül.

-Dehogy most akarok oda menni! Holnap ott találkozunk Evyvel és a fiaimmal.

-Elmondta? -kerekedett ki a szeme.

-Igen, de hol van? -mondtam türelmetlenül.

-Holnap oda viszlek. Jó? -kérdezte.

-Tökéletes. -indultam a saját szobámba.

-Nem gondoltam, hogy így fogja lereagálni... -hallottam Bella hangját. -Neked meg mi bajod?

-Én viszont megdöbbentem, elég rendesen. -mondta John.

Csak megráztam a fejem. Lezuhanyoztam, felvettem a pizsim, majd, még mindig, próbáltam felfogni, hogy megtaláltam életem szerelmét és van két fiam is akikkel egy teljes napot tölthetek, utána, pedig egy teljes életet, mert többet nem engedem el őket.

Másnap reggel korán keltem, egyszerűen nem tudtam aludni. Fél kilenckor elindultunk. Bella megmutatta, hogy merre van a játszótér. Mikor oda értem Evy a homokozó mellett ült egy padon, a srácok, pedig játszottam. Leültem mellé, amitől egy kicsit meg is ijedt. Beszéltünk pár szót, majd Harry és Will hozzám futottak, átöleltek és apunak neveztek. Csak tátogtam. Először a játszótéren voltunk, majd lementünk a partra, ahol ruhában fürödtünk. Estére úgy elfáradtak a srácok, hogy haza felé menet Harry az én karomban Will, pedig Evyében aludt el. Lefektettük őket, majd leültünk a nappaliba, beszélgettünk és közben néztünk egy filmet. Talán még a felénél sem jártunk, de Evy fejét a vállamra hajtva elaludt. Őt is bevittem a szobájába, letettem az ágyra, betakartam és adtam egy puszit a homlokára, amitől álmában elmosolyodott. majd elmentem. Jó volt úgy tölteni ezt a napot, mintha nem történt volna semmi, de holnap mi elutazunk, de nem tudom, hogy hogyan tudom, majd itt hagyni a számomra legfontosabbakat.

Evy

4. fejezet: Vallomásod vallomásom

-Stella és miattad, jöttem el Dublinból. Pedig akkor úgy éreztem, hogy nálam, talán senki sem boldogabb nálam. Az ok ami miatt ide, Jaksonvillebe jöttem, az az, hogy ezt a házat a mamámtól kaptam. Ide jöttem. Új életet kezdtem, majd szép lassan összeforrt a szívem. Alkalmi munkákat vállalok, koncerteket, fellépéseket, fotózásokat, bemutatókat. -mondtam, majd megálltam, hogy új érőt gyűjtsek ahhoz, hogy elmondjam a mások részét is a történetnek.

-Stella és köztem nem történt semmi. Leitatott és oda hívott téged. Nekem esett, de leállítottam, én téged szeretlek és nem akartalak bántani. Sokáig kerestelek és mindig, reménykedtem abban, hogy vissza jössz vagy megtalállak. Mindenkit kifaggattam a hol létedről, de senki sem tudott semmit, Bellarína furán viselkedett, ha szóba kerültél, ezért őt nem zaklattam vele, de...

-Ő tudta. -mondtam.

-Mi? -kérdezett vissza.

-Bella tudta, hogy itt vagyok. Gyakran meg is látogatott.

-Jó tudni. Bár, lehet jobb lett volna, ha nem találkozunk. Boldog vagy, van két fiad és valószínűleg, barátod is. Legalább is nincsen rajtad karika gyűrű.

-Nincsen barátom, se férjem.

-Akkor a fiaid? -hangjában hallottam, hogy részben összerakta már a képet.

-Harry és Will három évesek. -fordultam meg és a szemébe néztem.

-De akkor ez azt jelenti, ez azt jelenti, hogy... -magára és rám mutatott.

-Igen. Ők a te fiaid. Harry Patrick a papájuk után és William Edward az édesapjuk után kapták második nevüket. Karácsonykor szerettem volna elmondani. Akkor két hónapos terhes voltam.

-Te atya úr isten, van két fiam és eddig a létezésükről sem tudtam. Evy, nem gondoltad, hogy erről azért nekem is tudnom kellett volna? Hiszen nekem is volt szerepem abban, hogy ők a világra jöhessenek. Ők tudnak róla, hogy én vagyok az apjuk, tudják a nevem? -fel alá járkált az idegességről. -Ne értsél félre, nagyon örülök, hogy van két fiam, de...

-De igen gondoltam rá, de az önfejűségem, nem hallgatott akkoriban a józan eszemre. Bellarína próbált meggyőzni, hogy mondjam el, de nem hallgattam rá.  És nem tudják, se azt, hogy te vagy az apjuk, se pedig azt, hogy hogyan nézel ki. Annyit mondtam, nekik, hogy egyszer meglátogatod és szereted őket, meg hogy nagyon hasonlítanak rád.

-Most itt vagyok, akkor megismerhetnénk egymást, végül is a fiaim. -indult el befelé.

-Állj meg... -fogtam meg a kezét és elkezdtem vissza felé húzni. -Szerinted, hogyan reagálnának, hogyha most bemennél és azt mondod. Helló én vagyok az apátok, mit csinálnának? Nem valószínű, hogy elhinnék.

-Jó legyen, de akkor mikor? Már csak két napot töltünk itt és utána megyünk vissza Dublinba koncertezni. Úgy nem megyek el, hogy ne ismerném meg Harryt és Willt.

-Holnap a Miriam játszótéren, kilenc körül. Bellarína tudja, hogy hol van. Holnap ott találkozzunk. Légyszíves most viszont menjetek el. Én beszélek a srácokkal.

-És velünk mi lesz? -kérdezte.

-Nem tudom.

-Nem próbáljuk meg újra? -fogta meg a kezem.

-Egyszer talán.

-De nem fogsz megint eltűnni ugye? -mosolygott.

-Nem. Esküszöm.

Elindultunk befelé, még mindig kézen fogva.

-És, miért Will kapta az én nevem?

-Mert, olyan mint te.

-Olyan okos, vicces, jófej... -kezdte sorolni.

-Egoista, ütődött, mint te. -fejeztem be.

-Pontosan. -vágta rá, majd leesett neki, hogy mit mondtam. -Ezért még kapsz a fejedre.

-Jó jó vissza vonom csak ne bánts. -de már csikizte is az oldalam. -Ne! -sikítottam.

Bementünk. Bellát és Johnt a nappaliban, apumat a konyhában idegek között, anyumat és a srácokat, pedig a szobában egy nagy halom játék között találtuk. Elbúcsúztunk. Visszatértünk a kezdeti kerékvágásba. Ölelés puszi és ami belefér, de ez még mindig nem ugyan az. Bementem a srácokhoz, ahol anyum és már apum is ott volt. Észre sem vettük, de már besötétedett. Megfürdettem az ikreket. Segítettem anyuméknak megágyazni a vendégszobában, majd ameddig én is lezuhanyoztam meséltek esti mesét a gyerekeknek.

-Jó éjt. -adtam anyumnak is és apumnak is egy egy puszit, miután végeztem.

Bementem a srácokhoz. A résnyire nyitott ajtón beszélgetésük szűrődött ki.

-Szerinted kik voltak azok a bácsik akik Bellával jöttek? -kérdezte Will.

-Biztos anyu barátai. -válaszolta Harry.

-De akkor miért aludt el?

Mosolyogva hallgattam.

-Nem tudom.

Benyitottam és mind a ketten elhallgattak.

Mindkettőjük homlokára adtam egy egy puszit és betakartam őket. Mikor Willt takartam be egymásra néztek.

-Anyu kik voltak azok a bácsik akik ma itt voltak? -kérdezte.

-Régi barátaim.

-És akkor miért aludtál el, olyan hirtelen? -kérdezte Harry.

-Nem elaludtam, hanem elájultam és azért, mert nagyon meglepődtem, hogy itt vannak. -mosolyogtam.

-A bácsik nagyon hasonlítottak egymásra. -mondta Harry.

-Igen, mert ők is ikrek, úgy mint ti. És rátok is hasonlítottak. -nagyot sóhajtottam. -Az egyik bácsi akivel sokat beszélgettem...

-Aki elkapott, amikor elájultál? -kérdezte Will.

-Igen, ő. -ezek szerint ő kapott el és nem apum. -A neve Edward...

-Nekem is az a nevem. -mondta Will.

-Igen, mert miatta kaptad ezt a nevet. Ő az apukátok. A neve Edward Grimes és a testvéréé John.

-Apu itt van? -mondták és felültek az ágyban. -És ideköltözik hozzánk, meglátogat még minket? Össze is házasodtok? -kérdezték felváltva.

-Ácsi ácsi túl buzgó manók. Igen apu itt van és holnap találkozunk vele a játszótéren, egész nap velünk lesz. Apának sokat kell utaznia a munkája miatt, ezért nem költözik ide és holnap után el is utazik. Majd egyszer biztos össze házasodunk. Most viszont már késő van, úgyhogy alvás. -takartam vissza őket és elindultam kifelé a szobából.

-Anyu a színes csillagok teljesítették a kívánságunk és szóltak apunak, hogy látogasson meg minket. -mondta Will.

Elmosolyodtam.

-Szép álmokat.

-Szép álmokat anyu. -mondták.

Behajtottam az ajtót.

-A kis gonosz színes csillagok, de én úgy szeretem őket. -gondoltam, majd én is elmentem aludni.

Hajnalban megint átjöttek a srácok, majd reggel, már hatkor felébresztettek, hogy induljunk apuhoz. Megpróbáltam vissza altatni őket, de semmi esély nem volt rá, hogy elaludjanak még két órát. Nem volt mit tenni, nekiálltam a napi rutinnak. Anyumék is felébredtek. Reggeli, majd a tegnap megbeszéltek alapján Bella, John, anyu és apu elmennek várost nézni, Ed, Will, Harry és én, pedig a parkban töltjük a napot, mivel ma nincsen koncert. Elindultam a srácokkal a játszótérre, anyumék, pedig a Belláékkal megbeszélt helyre.

Oda értünk, Ed még nem volt ott. Hintázni mentünk, majd a fiúk homokozni én, pedig leültem az egyik padra.

-Szia Evy. -köszönt rám Ed.

-Ne ijesztgess. -rezzentem össze. -Szia, bocsi csak elméláztam és nem vettem észre, hogy itt vagy. -adtam két puszit az arcára. -Remélem, hogy felkészültél arra, hogy tiszta kosz leszel.

-Ismersz, én mindig fel vagyok rá készülve. -mosolygott.

-Jogos, még van kerek tíz tiszta másodperced. -szemem sarkából láttam Harryt és Willt, akik mindjárt meglátják az apjukat, ide rohannak és már csak egy öleléssel is nyakig beterítik homokkal.

-Ezt, hogy érted, hogy...

-Apu, apu! -hallottam hangjukat és lábacskáik szapora lépteit.

Ed nyakába ugrottak. Átölelték egymást. Csak mosolyogtam. Ed az apu szót tátogta. Én csak bólintottam és néztem, ahogy most már hárman építik tovább a homokvárat, nyakig homokosan. Most már értem kitől örökölték ezt a "fantasztikus" képességet, hogy két perc alatt tiszta koszok lesznek.

Evy

3. fejezet: Család, barát ide jöjjön... valaki mentsen meg!

A hét folyamán továbbra is én közreműködtem a koncerteken, fellépéseken. Bella és John felváltva győzködtek, hogy adjak még egy esélyt Edwardnek vagy legalább csak beszéljek vele, erről viszont hallani sem akartam, Amikor kettesben maradtunk, mindig kitaláltam valamit, hogy ne kelljen beszélgetnem, ha viszont nem volt ötletem, maradt a süket-néma ősrégi "játék".

Pénteken délelőtt Bellarína eljött hozzánk. Harry és Will nagyon örültek neki, szinte le sem szálltak róla, de barátnőmnek, még így is maradt arra ideje, hogy folytassa számomra, már idegesítővé vált szokását. Este Emily jött vigyázni a srácokra, mi meg mentünk vissza dolgozni. Már nem maradtam ott végig, csak, ameddig muszáj volt, utána irány haza a srácokhoz.

Valaki csengetett az ajtón. Felpattantam a szemem, még félhomály volt. Az ikrek mellettem szuszogtak, mostanában, szinte minden este nálam aludtak, aminek nagyon örültem, imádtam, ha hozzám bújnak. Óvatosan kikecmeregtem, nehogy felébresszem őket, felvettem a köntösöm, majd kócos fejjel és ásítozva mentem kinyitni az ajtót.

-Ki a mennykő csenget ilyen korán? -ásítottam egy nagyot.

Kinyitottam és a szüleim álltak előttem. Levegőt venni sem volt időm, de anyum máris a karjaiba szorított.

-Szia kicsim, annyira örülök neked! -mondta.

-Én is örülök neked, de halkabban, mert a fiúk, még alszanak. -suttogtam elfúló hangon.

-Jaj, bocsi. -tette kezét a szája elé, majd beljebb ment.

-Szia, tündérem. -mosolygott.

-Szia apu. -öleltem meg, majd ő is bement és becsuktam az ajtót.

Csináltam kávét, meg szedtem elő sütit, amin csodálkoztam is, hogy találtam, mivel a srácok, mindig eltüntetik. Anyumnak nem mertem kávét adni, most is eléggé fel volt pörögve, neki narancslevet vittem.

-Hogy-hogy ilyen korán jöttetek? -ültem le.

-Így ért ide a gépünk, meg minél hamarabb szerettünk volna látni titeket. -mondta anyum.

Beszélgettünk és mire Harry és Will felébredtek már én is rendbe szedtem magam. Anya elvitte felöltöztetni őket, apu, pedig segített reggelit csinálni.

-Mi nyomaszt? -vajaztuk a zsemléket.

-Semmi... -válaszoltam.

-Evy, tudod, hogy nekem elmondhatod.

-Semmi apu mondom, hogy minden rendben.

-Látom rajtad, hogy valami aggaszt. -tette a kezét a kezemre.

-Ennyire látszik? -néztem a szemébe.

-Mi a baj? -tette vállamra a kezét.

Nem tudtam tovább magamban tartani.

-Elmondom, de ne akadj ki. Tudod mondtam, hogy jelenleg egy koncerten dolgozom, a Jedwarddel és ennek az együttesnek a tagja Edward. -láttam, hogy felmegy benne az a bizonyos "pumpa", de hála az égnek le is ment.

-És? -ennyit tudott kipréselni összeszorított fogai közül.

Apuval, mindig is jobban meg tudtam osztani az érzéseimet, hozzá valahogy, közelebb álltam lelkileg, anyumat is nagyon szerettem, de ő más volt.

-Nem mondtam el neki, hogy ő Will és Harry apja, sőt nem is tud róluk, valójában nem is beszélünk, de nem kizárt, hogy, még mindig szeretem. -mondtam ki azt, ami már elseje óta nyomasztott.

Nem tudott válaszolni, mert anyu jött be az ikrekkel. Megreggeliztünk, majd, mint minden nagyszülők, nekiálltak elkényeztetni unokáikat. Anyum segített eltakarítani a reggeli romjait, addig apum foglalkozott a srácokkal. Nagyon jól szórakoztunk, amikor ismét megszólalt a csengő. Először egy hosszú, majd két rövid. Nem vártam, már senkit, biztos valamelyik szomszéd. Mikor az ajtóhoz értem, hangok szűrődtek be, valakik veszekedtek, kinyitottam és olyasvalakiket álltak előttem, akikre nem számítottam a legkevésbé sem.

-Evy beszélnünk kell. -lépett közelebb Edward.

-Én mondtam, hogy ne jöjjön ide, nem tőlem tudja a címedet. -hadarta Bella.

-Nekem, meg dunsztom sincsen, hogy mi folyik itt, csak Bellarína rángatott magával, azzal az indokkal, mert szükséges lehet rám. Valaki mondja már el, hogy mi folyik itt? -nézett ránk John kérdően és őszinte tudatlansággal.

-Minden rendben kicsim? -jött oda mellém apu.

Megszorítottam az ajtófélfát, féltem, hogy apa beváltja ígéretét Edward iránt. Amikor róla beszéltem vele több száz kilométer volt köztünk, de azt is egy üvegajtó bánta.

-Jó napot! -köszönt John és Ed.

-Szia Rick! -intett Bella.

-Evy beszélnünk kell. -mondta újra Edward.

Egyre több kérdés gyűlt össze a fejemben.

-Mit akarsz a lányomtól, azok után, amit tettél? -sziszegte apa.

Ez a hangnem nem jelent jót nála. Erősebben szorítottam az ajtót, mert tudtam, hogy apa ki tudná csavarni Ed nyakát és féltettem mindkettőjüket. Apu kicsit forrófejű néha, de, ha megszeret akkor az életénél is jobban félt és mindentől megóv.

-Pont ezt szeretném vele tisztázni. -felelte.

-Nem igaz! Mit csináltok itt ennyi ideig? -jött anyu is.

Már csak pár másodperc, az ikrek is ideállnak mellém, aztán jön a döbbenet ideje, majd a kérdések és a magyarázkodás. Kezeimből kezdett kimenni az erő és lábaim is vészesen kezdtek remegni, mikor hallottam Harry és Will lépteit. Teljesen összekeveredtek a dolgok a fejemben, nem tudtam ki, miért, hogyan és, hogy mi lesz.

-Anyu nem találjuk a legót. -mondták egyszerre és előre furakodtak hozzám.

Edward döbbent arcára néztem, kétségbe estem. Lábaim felmondták a szolgálatot, nem bírtam tovább elsötétedett minden és elájultam.

Mikor kinyitottam a szemem, mindenki engem nézett. A kanapén feküdtem. Apum egy pohár vizet nyújtott nekem, amit félig megittam.

-Hol vannak a fiúk? -kérdeztem anyumat.

-A szobájukban játszanak. -válaszolta.

-Légyszi menjél be hozzájuk. -kértem.

-Bellarína légyszi, majd ha befejeztem mindent, amit szükséges mond, el Johnnak.

-Oké. -nézett rám komoly arccal.

-Edward, úgyis szerettél volna velem beszélni, akkor most mindent elmesélünk egymásnak. -álltam fel és intettem neki, hogy kövessen.

Nem akartam parancsolgató lenni, de szerettem volna négyszemközt beszélni Eddel.

-De... -fogta meg apa a kezem.

-Nyugi, nem lesz gond. -néztem a szemébe. -Felnőttek vagyunk, meg tudjuk egymással beszélni.

Elengedett, majd kimentem Eddel a hátsó kertbe, aminek a végét a tenger szegélyezett. Mikor a partra értem megálltam. Hajamat lágyan fújta a meleg szellő. Arcomon éreztem az apró vízcseppeket, amit a hullámzó tenger hozott. Megfordultam és egyenesen Edward szemébe néztem.

-Három éve, akkor karácsony előtt, darabokra törted a szívem...

Evy